Barcode

A hétvégén mulatni voltam. NY után ez nagy bátorság volt lássuk be, de mindegy, mert már elég volt az otthoni növényápolásból. Megnyílt az Ígéret Földjének tűnő új parádés hely Budapest szívében, R&B szeparéval kecsegtetett, nem hagyhattuk ki… Nem is tettük. Két egymást követő napon is bátorkodtunk meghódítani Budapestet. Az első este egészen jól sült el, élveztük a zenei sokszínűséget, a hely eredetiségét, a választás lehetőséget, a relatív baráti árakat, egyszóval: kellemesen meglepődtünk. Az élvezeti értéken nagyot dobott, hogy egy jelentősebb fekete kommuna képviseltette magát a szórakozóhelyen, akik majd, hogy nem az egyetlenek voltak, akik érezték a ritmust. Nyugodtan meg lehet sértődni honfitársaim, but that’s the reality…  R&B-re lambadázni, pörgetni-forgatni, erotikusan tekeregni a 80-as évek hajdobálásával: rém kellemetlen. Hozzá teszem, cinizmusunktól vezérelve először mi (is) rendkívül jól szórakoztunk e jelenségen, aztán kínunkban szórakoztunk nagyon jót, aztán már abszolút nem szórakoztunk, hanem becsukott szemmel próbáltuk visszanyerni a ritmust, a zene hangulatát. Köszönjük, hogy szorítottak, jelentem: sikerült.

De aztán mégis jött a rémület. Felocsúdtunk és elborzadtunk. Elborzadtunk, hogy senki sem táncolni jön és fogalma sincs, mi (ez) a zene. A csajok tűsarokban, mellkidobós horgászcuccban, már-már nő létemre belepirultam. Nagyon egyszerű, igazi húspiaci termékek. Vonalkód, árcédula. Van a leárazott verzió, szezonvégi (elejei) kiárusítás, és van, a még magammal sem állok szóba, a cipőmben járni sem tudok (nemhogy táncolni) kiadás. A férfi (?) megfelelői, a kigyúrtam magam, kisebb a bőröm, mint a karom, izomlázat kaptam a stíröléstől, avagy a balek vagyok, de hódítani akarok: kis (?) poci, kockás ing, félig skazik az R&B-re. Rémes. Kiábrándító. Sikítanánk.

Nem tudtak velünk mit kezdeni. Mert nem is itt a helyünk. Kár, de „decc lájf”. Ember tervez… Aztán előtört belőlem a felsőbbrendűség, az elitizmus, ahogy néztem ezeket az embereket. Szánalmas. A lányok, ahogy eladják magukat, bár a többség csak próbálja. Ahogy a kigyúrt bőr ráveti magát az olcsó vonalkódra. Ahogy megvehetők pár gin tonikért, egy-két popsi simiért, amikor azt sem tudják, kivel paroláznak. És csak telik, csak telik a hely, hömpölyög a hús. Első osztályú szórakozóhely lenne, minden körülmény adott hozzá, de senki sem táncol a remek muzsikára. Ámbár gratulálunk a DJ-nek, aki tényleg pompás. Ő valahol nem érez „kudarcot”, a main stream nem is a muzsikáért jön, hanem az outletért? Persze, nem az ő dolga ítélkezni, de mint magánember? Hogy 5*-os zenét rak össze és közben salsáznak a hipphoppra, a vendégek egy része meg gyártja a barecode-ot, a másik meg leolvassa. Menthetetlen. A sok műmájer fü..i. De tényleg. Hogy legalább tudná, hol van és minek. Kiábrándító. Ahogy pasik a nők elé furakodnak a bárhoz vezető sorban és szaftos szájjal artikulálja(ák), hogy ne aggódjak, én leszek a következő, viszonzásul meg elküldöm has-padozni, de fogalma sincs, miről karattyolok, ámbár rendkívüli önbizalommal tudatja velem, milyen jól nézek ki és nem érti, miért akarom mindjárt megütni.

Hol csúszott ez el ennyire? Miért nincs a magyar nők és férfiak legtöbbjének stílusa? És amiről azt hiszi, hogy stílus, az leginkább vagy valami közönséges tirpákszerelés, avagy a sznobizmus aljának toprongyos viselete… hogy ki plántálta bele az X, Y, Z generációkba ezt a horror jelenséget és rémületet keltő szerkó- és magatartásmódit? És miért van, hogy „ők”, el sem tudják képzelni, hogy egy egészségesen sportos testen mennyivel jobban mutatna egy egyszerű fehér tornacipő / póló / farmer változat, mintsem egy egy-két számmal kisebb galléros póló, amely szigorúan a koponyáig álló gallérral bír – legalábbis a viselője valahogy biztosan oda tűzte. (Ennek téli továbbgondolása, amikor a kombinációt megspékelték egy, az ádámcsutkánál keresztező sállal, főképp, ha V alakú pulcsit viselnek a galléros tetején…)

Hölgyeim és Uraim! Gyakoroljanak egy kis önkritikát és legyenek legalább csak egy pöttynyit természetesebbek! Már jobban járunk, mi, a szubkultúra…