Társadalmi konvenciók. Félelmek. Büszkeség. Ki mondja meg, mi a jó? Senki! Avagy mindenki. A maga szemszögéből. Mert meg van róla győződve. Mert tudja a tutit. Olvasta. Átélte. Csalódott. Keserű. Avagy optimista, mert éppen szerelmes. Vagy pont tanulja. Ki tudja? Te! Csak Te! Persze Te sem tudod. Csak kísérletezgetsz. Tudni akkor fogod, ha kipróbálod.
Azt gondoltad, vannak örök szabályok. Örök szabályok az emberiségben. Kihajigáltad, hogy jött a modern kor, és megfordult a világ. Aztán azt olvastad: Igen, megfordult, de van, ami nem változik. Igen kedves olvasó, hát persze, hogy itt a női-férfi kapcsolatokról hadoválok. Felgyorsult a világ. Felborult az életünk. Fenekestül felfordult. Blabla. Oké. Alliterál, és?
Modern felfogás: Ugorj rá. Ma már nem úgy van. Nagy a harc, minden megváltozott.
Klasszikus: ne nyomulj, csinálj úgy, mintha ő, de közben te, légy okos. Tudod, az ősi szabály, a nő választ, légy fortélyos!
Köszi.
Ki az Úr Isten tudja, hogy mi működik? Evangélista, reformer, pszichológus, terapeuta, könyvek, horoszkóp, számmisztika, jósnő. ÁÁÁÁ, kérek egy iránytűt!!
És közben ott van ő, a férfi, ha férfi. És nem örökre egy kisgyerek. Vagy én nem maradok örökre egy nagy gyerek. Mert hajlamosak vagyunk a másik nemet degradálni. Zsigerből. Csak azért, mert nem értjük. Holott félünk megtenni dolgokat. Én félek. Mert volt egy rossz példa, lehet. De lehet, hogy nem is olyan a mostani eset, mint ami a múltkori, de ha igen, mi van, ha mégis? Asszociálunk. Pavlov reflex!
Jól van, jól van. Rátérek a konkrétumokra. Van ő. Meg én. Kollégák. Napi jelenlét, napi kapcsolat. Mérleghinta. Föl, le, föl le, le, föl. Én egyedülálló, ő nem. Ettől függetlenül másfél éve ő jön. Nem tagadom, bejön. Egyre jobban, mert sokat beszélgetünk. Először jóképűnek gondoltam és semmi többnek, aztán nem értettettem, mit szeretne. Úgy tűnt, semmit, de ne legyünk naivak, elhagytuk mindketten a 20-as éveinket, és ő csak jött. Jól esett vele beszélgetni, rám hangolódott, egyre kevesebb nap telt el egymás nélkül. Aztán szembe fordultam, rákérdeztem, mi van, mi újság, mire kellek én, miért ragaszkodsz? Jött a védekezés, de hát nekem van valakim… Anyád! Akkor hagyjál, de tényleg. Teltek múltak a hetek, majd megint jött, blabla…. meg a Karácsony, a céges bulik ideje, a csak veled, téged figyellek, téged bámullak, veled vagyok…, de semmit a kéznek.
Nem értettem. Most sem értem. Megjegyez, oda figyel, átveszi a szokásaim, mindent. Asszociál. Kikutakodja, próbál idomulni. Egyszer csak azt veszem észre mélységesen megdöbbenve, hogy előjön olyan hobbikkal, ami én vagyok. Össze vagyok zavarodva. Teljesen. Esküszöm, nem értem. Ha engem szeret, miért nem mondja, hogy
sz e r e t l e k b a z d m e g.
Ma együtt paroláztam egy régi barátnőmmel este. Azt mondja, egyszerű és egyértelmű a képlet. Megerősítésre vár. Én vagyok a tuti magabiztos nő. Ő ezt látja, éppen ezért fél. Sosem tudtam mit kezdeni azzal, hogy egy férfi féééééél. Jaaaajjjjj. Hát ilyenkor gyere, pszichológus!
Egy nappal később. Esti parti. A véletlen szülte beszélgetés egy idegen férfival. Egy elkapott szó. Az alkalom szülte diskurzus. Előzőnapi gondolatmenet folytatása. Hát az én „Őm” nem megerősítésre vár. „Addig vagy izgalmas neki, amíg meg nem kap” – hangzott el újdonsült beszélgetőtársamtól. És mi van, ha már nekem nem lesz izgalmas? Ez is benne van a pakliban. Ne pazarold el magad! Egy kapcsolat akkor működik, ha pont annyit tol bele az egyik, mint a másik. A férfiak kényelmesek – ezt nyugodtan állíthatom, én is az vagyok – ameddig nincs meg a másik tutira, addig nem lépnek ki a jól megszokottból. Na, most légy okos lélekbúvár, éljenek a spontán esti beszélgetőtársak!