Magyar RnB…

Illő folytatása az októberi https://iosonocosi.cafeblog.hu/2014/05/11/barcode/ bejegyzésemnek.

Ismét szombat este, elegáns II. kerületi, casual borbár új kezdeményezéssel, bor, koncert, majd parti. A koncert briliáns, egyik tehetség-felfedező műsorunk egykori győztesének koncertje, arany van a torkában, tökéletes repertoár, fekete zene:), hibátlan hang. Megérint, elbűvöl, könnybe lábaszt, csipőt ringató dallamsor és szentimentalizmus. Közönség: ül az asztalnál. Bámul. Olykor kortyol. Dumál. Néha ráhangolódik az előadóadóra és követi a kért utasításokat a hangulat fokozása érdekében. Majd megjelennek az első táncos lábú madarak. RnB és soul a ritmus. A kigyúrt, pulcsiban (szigorúan a felsőtestre tapadván) táncoló bajnok dél-amerikai tánclépésekkel kápráztatja partnerét az esti numera reményében, majd a másik bátor jelentkező keringőre hajazó mozdulatokkal kíséri a fekete zene ritmusát. Igazából már ez a két hangulati elem kiverte nálam a biztosítékot, de a „wanna be” csak ekkor következett. Előadónk (torkában az arannyal), zárásképpen egy Jackson 5 muzsikával igyekezett lenyűgözni a bámuló, kortyolgató, baromira frusztráló közönséget.  Jackson 5 annyira találó volt a műsor zárásaképp, hogy már nem csak a könnycseppjeim csordultak ki, hanem a csípőm is elindult, nem úgy, mint a parkett „wanna be” párjának, aki rock and rollra perdült Jackora, Isten nyugosztalja szegényt!!!!!!!!!!! Mármint Jackot. … hogy ezt már nem láthatta… Olvasóim! Nyugtassanak meg, hogy érzik a helyzet súlyosságát. Ez olyan, mintha a romantikus első éjszakára minimum vágyölő nejlon térdharisnyát húznék, ami jól bevág vádliban és még 3 óra múlván is ott a nyoma! Pont így éreztem magam a Jacko patchwork után!

Aztán jött még egy defibrillátor érzés A megszokott DJ-énkkel szemben, akit tájm tu tájm követünk – új hely lévén, ergo a casual borbárban – jogosan támasztottuk azt az elvárást, hogy végre megörvendeztessen bennünket egy új bakelit-mixszel, végre ne ugyanazt a 20 slágert nyomassa, amit 4 éve folyamatosan, mi meg végtelen toleranciával asszisztáltunk hozzá. De ahogy vége lett aranytorkú énekesnőnk koncertjének, már indult is a lemezjátszó korongja ugyanazzal, pontosan ugyanazzal a slágerrel, amivel 4 éve minden áldott alkalommal, rendületlenül. Az még nem lett volna gond, hogy ugyanazzal a muzsikával kezdődik a slágerlista, hiszen lett volna benne valami következetesség, úgymond keretet adott volna a stílusnak, az adott DJ-re vonatozóan. Na de neeeeeeeeeeee!! 4 éve – amióta már mi nyomon követjük – pont ugyanazokat a zenéket játssza le alkalomról alkalomra, még szinte a sorrend sem változik. Ez mekkora igénytelenség? Rettenet. Kérdem én most: DJ-ségre nem lehet kényszeríteni senkit sem. Az nem olyan, minthogy a szüleim orvost akartak faragni belőlem… Az egy szenvedély, ami magában hordozza a kíváncsiságot. Felkutatni új zenéket, újra bekeverni, lemezekért licitálni, stb. Na de évek óta ugyanazt nyomni, az már micsoda blamázs???????? Miközben óriás lendülettel szaladtunk a ruhatár felé, fátyolos hangú könyörgését hallottuk a távolból; Ugye, nem mentek mind el? Deeeeee!

De Te, minek vagy DJ, EMBER???

Az már csak az én lelkemnek fáj, hogy aranytorkú énekesünk, olykor kételyeket támaszt saját tehetségével szemben. Én úgy megráznám, hogyha valakinek, akkor neki, pont neki, soha sem szabad abbahagyni ezt a műfajt, ellentétben a kopott, megfakult DJ-énknek, aki ősz(i) mosolyával próbál harmatos friss húsokat tűzni s nyárs(á)ra. Hát. Az értékrendek, ugye. Meg a viszonyok. És hogy én mit tehettem? Hogy megírtam és talán megnevetettelek és elgondolkodtattalak. Persze, nem a vicces első két harmaddal, hanem azzal, ami még hiányzott az egészhez. Hogy a tehetség igényli a lelki támogatást, aggódsz, hogy megsérül, hogy megsérti magát, az igénytelenség meg nő, mint a dudva. Wellcome!