Sírunk, mert szomorúak vagyunk, sírunk, mert meghatódunk, vagy tehetetlennek érezzük magunkat, avagy mert csak egyszerűen fáradtak vagyunk. Én mostanában gyakran. Ezt inkább a fáradságra vetíteném ki, de halmozott a hatás a szomorúság miatt. Sírsz, amikor felbukkan egy zene a régi lejátszóról, amikor a tv-ben a pelenkát reklámozzák egy gyűrött bébi-popsival, avagy csak úgy vagy, és elmélkedsz. minek is gürcölsz nap, mint nap.
Én így egyben, mindezt. Amikor magadra maradsz a gondolataiddal és egyedül teszed le őket este a párnádra. És amikor hajnalonta ugyanezeket szeded fel és próbálod magad összefoltozni reggelenként.
Amikor úgy érzed elakadtál és nincs kitől tanácsot kérni. Amikor nem tudod, hogy jó-e az út, amin jársz, csak még mindig azt akarják, hogy kivárj, avagy gyaníthatóan teljesen rossz az iránytűd. Na jah, ha már itt tartunk, hogy iránytű. Ami teljesen megmágneseződött. Már nem nyújt kapaszkodót, mert valahol megtébolyult. Azóta keresed a kapaszkodót, mint a lépcsőn, amikor magas sarkúban tipegsz lefelé, mert vagy elromlott a lift, vagy sosem volt. Vagy amikor a balett rúdnál próbálsz meg arabesque-ben balanszírozni, de azt mondja a mester, hogy menj középre és most próbáld ott. Nem érted, mi történik. A részese vagy, vagy csak egy tehetetlen bábu? Amikor minden nap olyan impulzusok érnek, amit csak döbbenettel tudsz kezelni.
Meghalt a héten egy kollégám. S habár szinte alig ismertem, de 38 éves volt és egy évig szenvedett, értelmetlenül. Értelmetlenül, mert meghalt. És maga mögött hagyott egy gyermeket és őt szerető embereket. De miért?
Milyen sokan tesszük fel a kérdést magunknak és másoknak, és mások nekünk, meg mások maguknak, hogy miért? Keressük a kapaszkodókat. Ki a beteljesülésben, ki önmagában, ki a Bibliában. De keressük.
Amikor nap, mint nap végig csinálod összeszorított foggal, már-már, mint egy gép, rutinból meg szeretetből, de aztán minden este eljön az a pont, amikor megkérdezed, hogy miért?
No meg szükségem lenne egy varázspálcára. Meg egy varázsgömbre. Így, a kettőre együtt. Hogy a varázspálcámmal rácsiribúcsiribázhassak a varázsgömbre, amely végre választ ad a kérdéseimre. Hogy érdemes-e még, avagy már nem érdemes. Csak hogy tudjam, mit tervezett velem a Sors, ebben az életemben. Hogy életem végéig kutyákat nevelek majd, vagy esetleg gyerekeket is kutyákra és kutyákkal. Fontos lenne tudni. Szeretném tudni. Csak azért, hogy befogadjak-e még egy szőrös- avagy simaképűt*. Nem is értem, hogy ezt egy ponton túl miért nem közlik, végül is, már nem vagyok gyerek, jogomban áll tudni. Ha van Sors és alakíthatom meg választhatok, akkor kérném az egész étlapot. Mert az nem ér, hogy kikérem a menüt, aztán nem kapom meg, de senki sem mondja, hogy azért, mert nincs és elfogyott, vagy tán, mert sosem volt és csak oda írták divatból, avagy csak szimplán azért, mert nem beszélem a nyelvet, és nem mondtam el jól, hogy mit akarok….
*(vizslát)
