Péntek délután, „baráti” hétvégére indulok. Kisebb és szokásos 🙂 késéssel, mindenkit összeszedek a Margit-híd környékén. Indulunk feltérképezni a Pécs környéki szőlőket és borpincéket. Jó hangulat és atomfáradság sugárzik az autóból. Multiban élő kolleginák, kifacsartan, de várakozással teli indulunk neki a hétvégének. Hárman vagyunk effélék, no meg a nagyhangú, kritikus, önkifejező férjurunk, aki egyik barátnőnk családját gazdagítja.
Autópálya, majd 6-os út és a Fittipaldik. Nem vagyok az az álmosan, remegő alkarral vezető valaki, de a 6-os út valami különös zónához tartozhat, már-már ufósztrádának is mondhatom. Próbálkozom a kötelező sebességkorlát betartásával, ami tény, hogy nem egyszerű, hiszen egy nemrégiben átadott szakaszon, ahol már csak a felfestések hiányoztak, alacsonyabb sebességre kötelezett egy kevésbé jelképesnek mondható közlekedési tábla, de valahogy a mágikus, laboratóriumi tisztasággal rendelkező új aszfalt, elképesztő diktátorként hatott a forgalomban szereplőkre, magam is felpörgettem automatikusan az űrsiklóm, olyan „nyomás” nehezedett az autós követőim részéről. De még ez sem volt elég, úgy előzött le a fekete környezetvédelmi kategóriába tartozó 1-es Golf, mint nyúl a teknőst a futóversenyen, szippantottunk is a jóból…
Hála a jó Égnek, épségben letettem a verdát, megérkeztünk Mecseknádasdra. Soha sem jártam itt, új élmények, új emberek vártak. Gazdurunk erre a pár napra egy erős akaratú sváb, kinek ellentmondást nem tűrő hangja (és lénye:)) bejárta az egész házat. Vidéki vendéglátás lévén – még táskástul az oldalunkon – egy izmos házi pálinkával kezdünk, mondhatni még jól is esett a kifacsaró hét után…, és a kevésbé reformjellegű vacsorát követően saját fejtésű, jóravaló rozéval öblítettünk, eztán a kötelező éjszakai szomszédolásra eredtünk a komák pincéibe. Végig baktattunk a főutcán, hamar megtudunk mindent (kéretlenül is:)) a szomszédságról, kinek a gyermeke hol dolgozik külföldön, hol vett telket a holland és mennyi hektárral bővül Béla bátyánk szőleje.
Kóstolgatunk itt-ott, fokozódik a hangulat, egyre nehezebbnek tűnik a „leszakadás”. Érvelek, hogy de ma még dolgoztunk a nagy faluban, na de majd holnap mi is megmutatjuk, meglássák! De hamar rá kellett jönnöm, hogy itt, a helyben edződött gazdurak között, mi már csak úgyis városi „nyavalyások” maradunk:), úgyhogy eme előítélet biztos tudatában lassan, mélyeket szippantva a zengői levegőből haza baktattam.
Másnap:
Nehéz az ébredés, de az akarat nálam is erős:). Ki tudja, mi történhet velünk és mit hozhat az aznap? Csendben, lábujjhegyen összeszedelőzködöm az egykori gyerekszobában, felnyalábolom Fülöpöt, hogy elinduljunk a szombati, jól megszokott reggeli futásunkra. Nem lehettem elég stramm, hogy sváb vendéglátónkat meg ne előzzem az ébredésben. Már készült a kolbászlecsó saját zsírjában, amelynek már a tudatától, nemhogy az illatától kiszaladtam a házból. Ezzel a lendülettel szökelltünk felfele a pincesoron, Fülöp föl-le ugrándozott a frissen kötözött szőlőtőkék között. Egy-két földmíves gazda úgy tekintett ránk ezen a gyönyörű napsütéses szombat reggelen – minthogy valószínűleg nem túl gyakori élményt nyújthattunk, ahogy virító narancssárga sportcipőben egy hobbivizslával bejárást tartunk e vidéken – mint az eszementekre. Meg is állt a bátyám, két foga közt a reggeli bagó szürcsölésével.). Mi meg csak szaladtunk felfelé, egyre feljebb, végig a romantikus pincék között, egy-egy egyszobás kis nyaralókkal tarkítva, melyek bejárati ajtaja mellett leggyakrabban egy kiszuperált távolsági busz kettős ülése szolgálta az elmélkedésre fenntartott lócát. Nyilván az egyik telekbirtokos juthatott hozzá egy csotrogány Volán buszhoz, majd szomszédi szeretetből körbeosztogatta az emléktárgy teljes berendezését:).
Miután visszatértünk madárcsicsergős „hajnali” kocogásunkból, ismét megcsapott a bejáratnál a kolbászlecsó émelyítő illata. Gyorsan megetettem magunkat, próbáltam udvariasan elterelni a kolbászlecsóról a figyelmet és behabzsolni a még tegnapról az asztalon bánatoskodó sonkamaradékot a friss kenyérrel, és ezzel letudni hamar a reggeli által támasztott követelményeket.
De már éreztem sváb urunk szemrehányó pillantásait a hátamban, hogy még mindig futóruhában nyomom, barátosném meg még csak ébredezik, amikor a fél csapat a tettvágytól a vérében készülődne már az aznapi feszített programra. A további húrfeszítés elkerülése végett, magamat meghazudtoló tempóban végeztem el az alapvető tisztálkodási rutinokat, mire menetkész lettem, szikrázott a levegő, csakhogy érezzem – bár az előre abszolút nem közölt feszes tempóhoz képest – máris hátrányban vagyunk.
Beültettem Fülit a házigazda gépjárművének csomagtartójában, gondoltam, ha én nem finnyáskodom, ő se tegye:), de előtte azért kihalásztam egy pár kisbaltát és három különböző nagyságrendű, éles vágószerszámot a csomagtartóból:), nehogy Füli harakirit kövessen el és így vidám kis csapatunk máris kigördülhetett, hogy az aznapi, nyilvánvalóan színes kalandtúrájába belefogjon. Elsőként Óbányára indulunk.
Pár perc romantikus autózás után – maximum 20 km / h-val döcögve, hogy minden valaha volt / van és lesz ismerősnek oda köszönhessünk – megérkeztünk a Mecsek egyik gyöngyszeméhez, Óbányára. Európa-díjas falu – környezetvédelmi szempontoktól vezérelve nem lehet(ne) áthaladni gépjárművel – hanem fizetős parkolóban kell(ene) megállnunk és innentől kezdve séta az ajánlott mozgásforma. Urambátyám magától érthetően kenyerezi le a parkolóőr-cimbit egy doboz sörrel, és szeljük át a kristálytiszta zsákfalut a pisztrángosítóig. Szemet és tüdőt gyönyörködtető falusi klíma, kristálytiszta patak csordogál, zsenge leveleit bontogatja az erdő, takaros sváb parasztházak, egy földi apróméretű paradicsom. Ámulok és szippantok, töltekezem, bezárom a lelkembe, egy ajándék.
Megújulva, 10 cm-re a talajtól, mámorító érzéssel baktatunk vissza órákkal később szállást adó gazdánkhoz. Röpke – már-már bűnbe eső – délutáni alvás, és azonnal masírozunk vissza a vélhetőleg alkoholgőzös mecseknádasdi vacsoránkhoz. Irány az újabb borkóstolás. Szerencsére, erős jellemünknek köszönhetően annyi laufot csak kaptunk, hogy gyalog közelíthessük meg az objektumot, amely nem volt más, mint a házigazda saját gazdasága. Makacs látogatók lévén, csak azt tettük, ami jól esett, így betérőt tehettünk Árpi bácsihoz, ahol kóstolhattunk a tavalyi nedűből Marx Károly és Kádár János társoságában, akik mementóként őrizték történelmünket a pincefalon. Nyíltszívű és önzetlen emberek, őszinték és szókimondóak. Akik talán nem úgy látják ezt a Világot, ahogy ma szokás látni. Elhagyván Árpi bácsi varázspincéjét gurulunk le házigazdánkhoz, ahonnan már messze kihallik a szolid társaság „kacagása”. Igazán hübsch kis pince, takaros sonkaállománnyal, minden mi szem szájnak ingere. A kompánia: a benyomott nász uram, aki az összesen két fogával egyre nehezebben artikulálja a még az elemiben elsajátított német alárendelt mondatokat az újdonsült, holland ingatlantulajdonosnak, és a holland, aki bennem lájta flörtös kalandjainak újabb állomását (legalábbis ezt beszélte a falu, hogy nagy kan;). No meg sváb urunk becses neje, aki magától érthető módon, kifogástalan menüsort állított össze a pesti puhányok borkóstolásának ürügyén, és utoljára, de nem utolsó sorban sváb gazdánk, igencsak pirosodó fejjel. Így voltunk mi ott, pesti vigécek. Feszegettük a határainkat borivásban, pálinkaszürcsölésben és nemet mondásban. Csak a radikális távozás vethetett véget ennek a hajnalig tartó dorbézolásnak, hogy aztán másnap, új erőre kapva kutassuk tovább a Mecsek eldugott kincseit.
Harmadnap:
Így aztán, vasárnap reggel kissé kótyagos fejjel, zsibbadó lábakkal indultunk útnak a várromokhoz, csak Fülöp volt rendíthetetlenül vagány. Égszínkék égtől övezve, bogárzümmögéstől zengve próbáljuk eltűntetni az előző este feketekarikás nyomait.
Csak a pincékben üzletelt boraink emlékeztetnek az előző napi mozgalmas iccakára. Mára már csak emlék, de egy gyönyörű, békét hozó táj és a tavasz illata kísér vissza bennünket az őrült pesti létbe. Őrizzük a lelkünkben ezt a csodát, ezt az önzetlen, bár néha túl hangos és heves vendégszeretet. A táj gyönyörűsége, a virágosmezők, a borok pompája kárpótol (majdnem) mindenért…
