Meddig tudjuk elcsitítani az egónkat és miért nem sikerül még akkor sem csendre inteni, amikor csak hagyni kellene, hogy a dolgok menjenek a maguk útján, könnyedén az idővel, és teret engedni, hogy esetleg valami jó kisüljön belőle? Megmondom: mert félünk, én legalább is félek, hogy nem sül jól el a nap végén és talán ezt akarom, akarjuk elkerülni. Hogy aztán ne magamnak tegyek szemrehányást, ha mégsem mese a vége, és elpazaroltam órákat, napokat, heteket, hónapokat, ki tudja, legalább is ezt mondanám majd magamnak. Hogy ne oktassam magam, hogy hisz tudod, éld a saját életed, tedd, amit akarsz, és másik majd alkalmazkodik, ha fontos vagy neki. Mert rá kell jönni, az élet a valóságban nem így működik. Kialakult életünk van, nem lehet rögtön összeilleszteni egymásét, mint a fogaskerekeket. Azért mindkettőnek tenni kell. Rosszul tűröm a bizonytalanságot. Pedig az életben nincs biztos. A biztos már csak az, amin túl vagyunk. Ez nem bölcsesség, ez tény. A bizonytalanság nálam félelmet szül. Ezt kell átfordítanom, átalakítanom. Ahogy kedvenc barátném megfogalmazta, „flow” élmény. Nem tudom mi a lexikális jelentése, de hétköznapi szinonimája gyanítom, a „sodródj az árral”. Próbálok. Ehhez kell visszahívnom az egómat. Mert ha az egóm kiül a vállamra, mint egy holló és árnyéka, akkor folyamatosan a kétely hangját ülteti el bennem. Szeretném, ha királynőnek tartana a másik, de nehéz most a módját megtalálnom, azt hiszem. Talán mert nem akarni kell. Mert most csak a könnyed és szelíd társat kell varázsolnom, a kételyeimet és az egómat pedig belegyömöszölni a kreativitásba és az írásba, a magammal való törődésbe. Kicsit kívül maradni a történéseken, és nem rögtön eggyé válni a másikkal.
Furcsa, azt mondták, hogy nagyon kíváncsiak rám, de azt érzik, nem akarok magamról beszélni, például mi is történt velem az elmúlt 20 évemben. Kissé meghökkentem, mert ha valaki meg akar tudni valamit a másikról, megkérdezi. Legalább is eddig ebben a tudatban éltem én. De mennyire máshogy járnak a gondolataink, a másik szerint ezt magamtól kellene megtennem. Én meg ezt valahogy önzőnek tartom és nem teszem. Szeretem érezni, hogy akivel vagyok, tényleg meg akarja tudni hogyan működök, ki is vagyok valójában. Hát erről beszélek. Egyikünk agya balról jobbra, a másikunké jobbról balra jár, forog, ugrál, kinek mit. Azóta ezen gondolkodom, hogy honnan kezdeném ezt el? Az egyedülléttől való félelmemtől, amelyet ma már a magam javára fordítottam és személyem köré csoportosítottam akit szeretnék a magam körül tudni. Hogy hogyan váltam durcás, sértődékeny királykisasszonyból megértő és elfogadó valakivé? Hogy gondolati síkon egy másik kultúrában éltem, és ez sok évemet meghatározta és a napjaim e körül forogtak. Hogy hány férfiszívet fájdítottam, mert csak utólag ébresztettek rá, hogy ebből más lett volna, mint barátság? Hogy hogyan váltam kiváló munkaerővé és már nem attól rettegek, hogy mikor köszönik meg a munkámat. Mert ebben is a biztonságérzet a fontos.
Hogy a zene az életem, vele lüktetek és a véremben van, hogy mindig zene szól a fejemben? Hogy ezért szeretnék NY-ba menni, hogy megtapasztaljam, milyen együtt lélegezni a zenével? Hogy táncolni és táncolni, mert ezzel fejezem ki a vágyaim?
Hogy szeretném a gyerekeimet úszni tanítani és bringázni velük, hogy szeretnék büszke és bomba anyuka lenni, akire mind a férje, mind a gyermeke büszke lehet?
Hogy Horvátországban töltöttem életem egyik legjobb nyarát – tejes 3 hónapot – egy nagy szerelmi csalódás után, a nőiesség teljes kiteljesedésével, amikor az egész világ az enyém volt és életem egyik legvagányabb kalandját éltem át?
Ki kell lépnem komfortzónámból. Azt hiszem, ezt szakemberek így fogalmaznák meg. Mert ez az, ami megakadályoz oly sok mindenben. Mert amikor eddig a számomra biztosból kiléptem, mert már béklyóként éltem meg, az a leggyakrabban rosszul sült el. Ez pedig új félelmeket generált. De ez rossz logika, intem magam. Hogy néha azt súgja valami, hogy tűnjek el és ezzel megoldódnak a dolgok, mert nem akarom, hogy a másik lássa, valami nem tetszik (márpedig látja…) és ebből feszültség kerekedik és magyarázkodhatok, ez csak valami téves észrevétel (pedig nem, tényleg valami nem tetszik, csak nem szeretnék vitatkozni…). Hát ezt az egót szeretném valahogy visszagyömöszölni.
Gyakorlok. Tanulok. Beszélgetek. Beszélgetek Veletek és magammal. De ki mondja meg, hol a határ alkalmazkodás, elfogadás és önképviselet között? Elárulom: senki. Te. Hogy a lelked mennyit tud elfogadni. Egy társhoz való ragaszkodás, vagy a függetlenséged megléte. A bölcsességed és hited magadban.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: