Emberi életek

Megismertem valakit. Vonzó szempár, magányos farkas, túl magányos. (Túl) korai házasság, nem kiélt vágyak, nem megélt élet, mókuskerék. Aztán felébred, magára ébred, a világra ébred. Megcsalás, csajozás, kapcsolatok. Keresi, ahol ő lehet a férfi és újból férfiként tekintenek rá. Talál ezt is, azt is. Olyat, aki nem épített karriert, mert a férfira bízta magát, anyagilag tőle függ(ött), de aztán mégis kiszállt a már annyira rossz házasságból és esetlegesen rá, a magányos farkasba kapaszkodott, mert persze úgy alakult, mégis csak szüksége lenne egy férfira. És ott volt ez a magányos farkas, aki pedig ettől újra férfiként érezhette magát. Ez így megy évekig. Barátok nem nagyon, egy csapat gyerek innen, egy csapat gyerek onnan. Kettesben töltött idő a kedvessel csak olykor-olykor, minőségi programok elvétve, ki tudja? Persze a minőség is mindenkinél mást takar, ne minősítsek… De mit is tesz a túlmagányosodás? Hogy elvesztem a kapcsolatot a való élettel, hogy nem érnek benyomások, nincsenek impulzusok, nem tudom mi is zajlik a hétköznapi világban az emberek között. Hogy épp, hogy egy-egy barátom van, akik szintén családosak, esetleg csajoznak párhuzamosan ugyanúgy, mint én tettem. Szeniorabb korban meg már nem könnyű új kapcsolatokat kiépíteni, főleg, ha az emberfia még a munkáját is egyedül űzi… Na de mi is a logikus következménye mindennek? Hogy megfojtom a partnerem a ragaszkodásommal azonnal. Megfojtom, mert amúgy dög unalmas az életem. Mert rájövök, hogy eddig nem éltem. Nem éltem igazán. Elviszem az újdonsült randevú alanyt egy forró nyáresti sétára, és két óráig az sem jut az eszembe, hogy a másik megszomjazhat, mert már ettől is elszoktam. Hogy rázúdítom az elmúlt 10 évnyi magánéletem, de legalább a másik fél „képet kap” arról, hogy egy általa eddig kevésbé ismert világban mennyire máshogy működnek az emberi relációk. Hogy feladatként adja ki, hogy Te is mutatkozz be hasonlóképp és számolj be az életedről két randi után, menüpontokban. Na, ne már! Ez meg mire jó? Mi ez? Kötelező Curriculum Vitae a kapcsolataimról, a szerelmeimről, a szeretőimről? Minek? Majd, egyszer valahogy, valami kapcsán szépen előkerülnek a részletek. De mint egy tartalomjegyzéket leadni, mint a diplomamunkában, hogy amúgy erről lesz szó, ha fellapozol…, rémes. Hogy nem veszem észre, hogy túl sok vagyok. Minthogy azt sem veszem észre, hogy a másikat folyamatosan azzal bombázom, hogy hiányzik, ami egy pár hónapos, már a szerelem bicikliútján elinduló kapcsolatban idillikus lenne, de nem három nap után. Hogy nem veszem észre, hogy a másik elkezd hátrálni, mert baromira nincs kedve a negyedik randin mély lelki búvárkodást folytatni, viszont programot nem tudok kitalálni helyette, mert 20 éve nem találok ki programokat, de közlöm is a másikkal nagy őszinteségemben, hogy unalmas egy pacák vagyok… És tényleg az! Hogy áltatom magam, mennyire jó volt nekem eddig így, csak most egy picit mégis csak megnézném, mi újság oda kint, nagy Világban. Rendben. Nekem, mint írónak nem tisztem ítélkezni, nem is tenném, bár nyilván kihallik a véleményem, de ehhez meg szívem-jogom. Nincs előre lefektetett ideális életrecept, amit követnünk kell. Szerencsére. Különben hová tűnne a sok színes kaland? Na meg a pszichológusoknak és egyéb lélekgyógyászoknak sem lenne munkája. Csak azt kerüljük el, hogy magunkat áltatjuk, mert az, minden szakértő szerint káros az emberi szervezetre. Álljunk meg egy picit, lehelgessük meg, majd szöszmentes zsebkendővel töröljük át alaposan a tükrünket. És csak eztán nézzünk bele…. 2013 nyara