Fától az erdőt

Az embernek azért is jó, ha van egy blogja, mert kiírja olykor a bánatát, megosztja örömét, próbál olykor gondolatformáló összegzésekre jutni és megosztani azt közönségével, hogy azon túl, hogy amíg a blogger megírja cikkét és közben maga is rájön oly sok mindenre, miután elkészült, hasznára lesz majd az olvasótáborának is.

Tegnap én is olvastam egy közösségi írást egy barátomtól, amely írás nagyjából azon témakör köré épült, hogy mennyire tévútra vihetnek minket a saját szemüvegeink, és mennyire mást látunk, avagy mást akarunk látni a valóság helyett.

Azt hiszem, ennek én vagyok jelenleg, saját magam számára a legvalósabb példája. Van egy közeli ismerősöm, haverom, aki irányába évek óta rapszodikusan ugyan, de mélyebb érzéseket tápláltam. Ez abszolút még nem szerelem volt, de valami, ami talán afelé vihetett volna. Hittem benne, reménykedtem, ő olykor félreérthető jelekkel kommunikált – megjegyzem, hogy ezek a jelek szinte mindenki számára félreérthetők lettek volna – és teltek múltak az évek, mindegyikünk kapcsolatrendszere változott, ő belefutott egy hosszabb és mélyebb kapcsolatba, én meg a rövidebb és kaotikusabbakat nyertem meg. De köztünk mindig ott volt valamiféle kapocs. Olykor szünetekkel, olykor megbántásokkal, olykor kiegyensúlyozott derűvel. De mindig ott volt.

Aztán azt hiszem, ez tegnap megszűnt. Megszűnt, mert évek után megfejtettem egy nagy titkot. Hogy valamit beleláttam ebbe az egészbe és görcsösen kapaszkodtam belé, ami nem volt ott. Nem volt ott, mert az alappillérek hiányoztak. Jelenleg már ő sincs benne a hosszú párkapcsolatban, én is keresem az utam (mostanában ez az állapot igencsak leír engem), és este együtt voltunk egy közösségi programon, amelyet nyilván vegyes érzésekkel vártam, az elmúlt évek tapasztalatából fakadóan. Aztán az este azon részében, amikor már kettesben maradtunk, nekem szegezte a kérdést, hogy nem félek-e attól, hogy megint az történik, ami már előfordult, hogy belegabalyodunk egymásba? Mert ugyanis ő most kifejezetten jól érzi magát egyedül a bőrében, ezen jelenleg nem is akar változtatni, de tisztában van vele, hogy én egy hosszú és tartós kapcsolatra vágyok. Természetesen e kérdés hallatán, mintha bicskát hasítottak volna belém gyomortájon, nem kést, mert ahhoz már túl sok mindenben volt részem (vele kapcsolatban is). Csak kicsit értetlenül néztem rá, hiszen ebből végképp kiviláglott, hogy ő nem ugyanabban a dimenzióban gondol(t) rám, mint ahogy ezt én tettem, és ez bicskahasogatóan fájt egy pontig. Kinek ne fájna? Arcul csapása a nőiességemnek és a lelkemnek.

Természetesen azzal az alaptézissel hozakodott, hogy a férfi-női vonzalom mindig is ott van közöttünk, ezt nehéz lesz leküzdeni, nekünk, barátoknak. Erre kaptam fel a fejem, ránéztem, és közkinccsé tettem azt, mit már egyszer felismertem magamban, hogy mi nem vagyunk barátok, mert nekem ő nem a barátom. És azért nem az, mert nem számíthatok rá, ő soha sincs ott, amikor tényleg szükségem lenne rá, csak 8-tól 5-ig, munkaidőben, és ha pont a házuk előtt csapna el az autó egyik este, akkor sem őt hívnám segítségül, mert nagy valószínűséggel nem venné fel a telefont. És mert megosztottam vele a lelkem legmélyebb érzéseit, és semmi visszhang nem érkezett. Hogy nincs mellettem, amikor bajban vagyok, vagy bánatom van, mert én addig vagyok csak attraktív, ameddig vidáman, sztorizva, kacagva és spontán, stand-up komedizem. Ezt önzőségnek hívják és nem barátságnak. Nézett zavartan és meglepetten, küzdött a gondolataival – gyanítom, hogy azokkal – bár a mély, magvasakat igencsak ritkán mondja ki hangosan. Aztán helyeselt, hogy igen, ez valóban inkább haverság.

Én meg ebből nem kérek. Mondtam neki én ezt már sokszor, de mindig visszacsempészte magát az életembe (nem tudom miért, őszintén…). Hiába magyaráztam el világosan és érthetően, hogy ez nekem így nem jó, mert elvesz energiákat mástól az életemben, viszont nem kapom meg tőle azt, mit én szeretnék. Visszacsempészte magát, mert önző. Ezért. Aztán arra is rájöttem, hogy nekem tulajdonképpen nem egy ilyen férfi kell. Hanem egy olyan, aki sokkal karakánabb, erősebb, határozottabb és nyíltabb. Nekem ez kell. Ez nem ő. Úgyhogy ami éjjel 11.30-kor még fájt a villamoson, az Éjfélkor már nem fájt a héven. Mert nincs meg benne az a férfierő, amely biztonságban és jóérzésben tudna engem. Csak látni akartam benne és mindig felmentést adtam neki tudattalanul is.

Amikor felszálltam a hévre, már majdnem sírtam. Sokan voltunk, sokan szálltunk fel. Két fiú odacsapódott hozzám, akiket az első pillanatban a hátam közepére kívántam, aztán két perc múlva úgy megnevettettek, hogy örökké hálás leszek nekik. Hálás, és nem csak a nevetésért, hanem mert rövid utunk során visszanyertem az önbizalmam és az életerőm, amit éppen a bokámnál húztam magam után. És ez segített hozzá a fentebbi sorokhoz. Hogy nem láttam a fától az erdőt. Hogy valamibe és valakibe oda képzeltem valamit és társítottam érzésekkel, ami sosem volt. Talán magamra haragszom egy kicsit. Hogy ennyire vak voltam és makacs. Ezt kell még valahogy elszámolnom magammal. Persze, spirituálisan megmagyarázhatom, hogy a tanulóleckém… De őszintén? Lehetett volna pár fejezettel rövidebb….