…. És érthetetlen is volt mind addig a pontig, amíg egyre több észrevétel nem érkezett a szomszédoktól, hogy nekik ugyan semmi bajuk a kutyával, mint élőlénnyel, na de az azért mégsem járja, hogy Fülöp folyamatosan ugat és zokog, amíg nem vagyok otthon (Nyílván ez engem nem zavart, mert soha sem hallottam, hiszen nem voltam otthonJ), de az már igen, hogy mint Damoklész kardja lebegett a fejem felett – az hagyján még, hogy a kiközösítéstől, mert a házközösségembe sosem volt tervem elitista szemléletmódommal beilleszkedni – hanem hogy lassan a kilakoltatás fenyegetett.
És ilyenkor három utat lát az emberfia maga előtt (általában… Biztosan lehetnek még alternatívák…)
1.) Jó, hát nem működik, igazán próbálkoztam, na de azért a saját lakhatásomat mégsem veszélyeztethetem, így keresek neki egy jó és gondos, szerető gazdit.
2.) „B” opció, hogy nem érdekel, majd csak valami történik, magától megoldódik, lopakodva járok haza, már-már álruhában, hogy ne találkozzak a szomszédokkal.
3.) És a harmadik lehetőség, hogy kezdjük el etológiai szempontból megvizsgálni, miállhat az ugatás hátterében és cselekedjünk.
Kedves Olvasó, talán nem meglepő, de én a 3. lehetőséget választottam. Először is az interneten kezdtem búvárkodni különböző címszavak alapján, mindenféle kombinált keresőszóval rászürcsöltem a témára, és elképesztő okosságokat találtam… Tényleg. Ezeket csak a valóság írhatta, költő / író ilyet nem talál ki. A magát zseninek gondoló kutyás, a rákontrázó laikus, akinek soha sem volt kutyája és azt hiszi, az olyan, mint a tamagocsi. És az amerikai tamagocsi-idomárok videói, akiknek első osztályúan összevágott kisfilmjeiből kiderül, hogy egy-egy kutya-lelki problémáját játszi könnyedséggel lehet megoldani órákon belül, csak mi gazdik csinálunk mindent rosszul – ami gyakran meg is állja a helyét, minden kétséget kizárva – csak ezek a gondolkodásmód-cserék természetesen nem két óra alatt orvosolhatók.
Úgyhogy maradt a kutyaiskola. Előtte persze próbálkoztam a kutyaugatás-gátló hangberendezéssel egy vagyonért, a kutyaugatás-gátló nyakörv imitációjával, a pavlovi reakciókra alapozván, majd a klasszikus velős csonttal, mint hasznos időtöltés, a sírás-rívás helyett. Ebből egyedül a velős csont jött be mindaddig, amíg tartott. Szerintem a környékbeli hentesek azt hihették, jó pár bernáthegyivel bírok otthon…
Beiratkoztunk a kutyaiskolába, Robihoz. Robi egy fogalom már, nekem is az lett hamarosan. Fülöp félénk, bizalmatlan, minden hangosabb zajtól megrezzenő vizsla volt. Nem gondoltam volna, hogy egy vizslával iskolába kell járni, „kissé” elfogult voltam és vagyok ezzel a fajtával, hiszem és vallom, hogy egy zseni, E és IQ-ja példátlan, nem kell neki iskola. Az utolsó tagmondatom kivételével az összes előbbi megállapításom fenntartom, de vannak olyan példányok, akiknek mégis hasznos az iskola 🙂 :). Cogito ergo sum, tehát beiratkoztunk Robihoz.
Elkezdtük az iskolát. Fülöp ijedtében majd kiugrott a kerítésen. Én meg cirógattam, becézgettem, untyum-punytumoztam. 🙂 Tanultam fegyelmezni, közösségben viselkedni. Gondoltam, hipp-hopp, meglesz az eredmény. Már előre bizalmat szavaztam a fotelesnek.
Intermezzo:
Ezekben a kezdeti hetekben elmentünk Fülöppel és barátnémmal a Bakonyba egy hosszú hétvégére. Füller már három hete lakott nálam, gondoltam, ez messze elég ahhoz, hogy szót fogadjon, hiszen én etetem, itatom, szállásolom. Ez mégis csak alapja lehet egy gentleman agreementnek. Robogott fel és le a Bakonyban, vigyorgott, lobogtak a papírfülei, vágtatott a nedves avarban. Büszke voltam magamra, rá, hogy mi milyen jól megértjük egymást. Ez pont addig tartott, amíg fel nem tűnt az egyik sziklán egy fehér őzike-popsi, amely tulajdonosa műszer-precízségű orrával azonnal megérezte, hogy nem egy döglött hal van a közelben, hanem az ősi ellenség, a vadászkutya. Dobbantott egyet a hátsó lábával, legyintett egy izmosat a farkával, mint aki beindítja a futóműveket, és elképesztő dinamikával neki is eredt az erdőnek. Fülöp utána, én gyomorból, már-már szarvasbőgésszerűen üvöltök, de a fehér popsi egyre csak távolodik az erdő mélye felé, a kutyám meg hajrában. Én romokban, pánikban, dühöngve. Dühöngök magamon, hogy hogy lehettem ennyire naiv és bíztam meg benne. Számomra mi a tanulság? Hogy egy vizslának, ha nem hivatásszerű vadászkutya, mindig az ösztönei lesznek az erősebbek, mint az emberi szó… És ez a mai napig így van….
Folytatása következik….
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: