Fülöp egy magyar vizsla fiú. Írhatnék kant is, mert persze a biológiai besorolása az, de mivel ő családtag, eltekintenék a szoros biológiai és etológiai definícióktól.
Fülöpöt 2010 tavaszán hoztam el egy paksi menhelyről a vizslamentőkön keresztül. Meggondolatlan lépésnek tűnt és az is volt, miután az üzleti vállalkozásom megalapításának már-már egyik legfontosabb alapkövének tekintettem…:). Fülöp szobormereven ült a menhely bejáratában, egy csupa izom, csont sovány szoborként. Jelezte Erzsike, a menhely tulajdonosa, hogy egy gyönyörű állat, de nyilván nem mondhatta, hogy egy kripli, mert akkor az életben nem jönnek érte. Nagy nehezen megtaláltam a menhelyet a szőlőtőkék között, ahol két hórukk legény őfelségét betette az autóm hátsó ülésére. Padlógázzal távoztam, hogy ne kelljen a többi, szomorú szempárral szembenéznem, nem bírtam volna lelkileg. Az M6-ostól vezető út Szentendréig azzal telt, hogy Fülöp állát és füle tövét fél kézzel – a másik kezem a kormányon:) – simogattam, ezzel is nyugtatván őt és belé plántálni, hogy eztán semmi baja nem eshet. A tenyerembe helyezte az állát, ezzel azt hitette el velem, innen már sima ügy lesz…:)
Megérkeztünk, leparkoltam. Fülöp se ki, se be. Szó szerint kiemeltem a hátsó ülésről. Nagy mutatvány volt. Aztán leült az aszfalton, a kapu előtt nézett konokul és némán. Beszéltem hozzá, magyaráztam neki mi a helyzet és mi fog történni. Továbbra is konokul nézett és nem indult, sem előre, sem hátra. Hideg volt, kezdtem dideregni és picit „erőszakosabban” arra ösztökélni új lakótársam, hogy haladjunk már befelé. Semmi eredmény. Csak ült leszegett fejjel a kapu előtt továbbra is, és amint mesterséges haladásra akartam sarkallni, befeszített. Nekem már vacogott minden porcikám, és elakadt a tudományom. Aztán egyszer csak elfogyott a türelmem, „felkaptam”a huszonX kg-os albérlőm mielőtt megfagyok a kapubejáratban, és felküzdöttem magam a lakásajtóig, ahol bevarázsoltam az új lakót új otthonába. Percek sem teltek el, amikor a nappali közepén bepúposított és konkrétan toalettnek nézte a középkék szőnyegem. Azonnal felkaptam és súlyemelőt meghazudtoló technikával „leszaladtam” vele a kertbe, hogy szabad teret engedjek a szükségnek. De Fülöp – nyilván pszichológiai okokból kifolyólag – a kertben már nem gondolta úgy, hogy újból neki állna a középkék szőnyegen elkezdett tevékenységnek. Ott és akkor, komolyan elgondolkodtam, hogy tényleg kellett-e „ez” nekem….
Visszamentünk a lakásba, kitálaltam a vacsoráját és megágyaztam neki. Mivel már Fülöp előtt volt vizslám, tudtam, nem a szabad választásom kategóriájába tartozik, hogy hol fog aludni, és természetesen már ki is néztem neki a nappalim egyetlen egy fotelját és abban vetettem meg a fekhelyét. Biztosra veszem, hogy a vizslák génjeikben hordozzák, hogy egy lakáscélú helységben a fotel lehet majdnem az egyetlen alkalmatosság, ahol kipihenhetik magukat. Fülöp, anélkül, hogy bármilyen barátságot kötöttünk volna, illetve legalább a keretrendszerét lefektettük az együttélésünknek, bekuporodott a nagy kék plüssfotelbe, amiből az óta sem hajlandó kiszállni:).
Teltek, múltak a hetek. Kezdtem megszokni, hogy van egy saját kutyám a saját otthonomban, mert előtte csak a szüleimmel együtt volt. Barátkoztam az érzéssel, hogy Fülöp az én felelősségem, kiszolgáltatott nekem, amivel nem élhetek vissza. Nincs délig lebzselés hétvégén, nincs „nincs kedvem, mert esik az eső”, ő egy kutya, ő egy vizsla, akivel menni kell. Ő tőlem függ. Tőlem kap enni, és akkor végezheti el a dolgát, amikor én „megengedem” neki. Anyai ösztönök is nyílván előjönnek ilyenkor. De hát ő szinte egy gyerek. Majdnem, csak hogy soha sem nő fel. Ezt ne felejtsük…! Szóval, haladtunk az idővonalon előre, élveztem a gazdi-státusz előnyeit, hogy van egy gyönyörű és kedves kutyám, a népszerűségi görbém exponenciálisan nőt, Frakk után Magyarország kedvence, tényleg ritkaság számba megy, hogyha Fülöpöt valaki nem szeretni. Persze van ilyen is, és ez számomra érthetetlen….:)
Folytatása következik….
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: