Szentendrén lakom, zöldövezet, mini lakótelep, vegyes közönséggel. Vannak a jó fej fiatalok, mint én:), vannak fiatalok, mint én, de nem jó fejek, vannak középkorú jó fejek és nem jó fejek és ugyanez a kategória a szenior szinteken. Na meg van az ultraparaszt, avagy lexikálisabb nevén a neoprimitív. Ebből nekem két kedvencem van a közvetlen környezetemben, az egyik a mellettem lévő házban lakik, a másik velem szemben. Nem tudom, hogy bármi rokonsági fok lenne-e a köztük, de amikor azt találjuk mondani, hogy „amikor a nagy szellemek találkoznak”, akkor azt is mondhatnánk, hogy „amikor a szellemi retardáltak” találkoznak…
Szóval a mellettem élő retardáltnak van egy zsebkutyája. Egy kattant elemes kutya, akinél beragadt az ugatógomb, de nem hogy beragadt, hanem olyan, mintha egy tejforraló lábosból ugatna kifelé segítségért, és a retardált gazdája folyamatosan rátenné a fedőt. Na, ők így ketten. Meg van egy lánya is a retardáltnak, a retardált junior. Szappannal mosnám ki mindkettőjük száját, annyira törvénytelenül beszélgetnek, és szerencsétlen zsebcirkáló is asszimilálódott teljes valójában. Fülöp a főellenség, én meg a fő-fő, mint gazdája, hogy nem tudom leállítani, amikor meg szeretné szimatolni a fazékhangú zsebcirkálót, aki fortyogva-dühöngve akarná széttépni a vadászkutyámat, a retardáltak öléből. Nos, így is telnek „szürke” hétköznapjaim. Amikor rám ordít, hogy “‘fogd má’ meg a kutyádat”, reakcióm, hogy „Neked is jó estét!”, majd az artikulátlan fröcsögés a fazékhangú zsebcirkálóval a karján: „Ne bunkóskodj, jó?!” (Kedves Olvasóm, ezt valahogy egy olyan jó parasztos női hangnemre szinkronizálják, és akkor életszagúbb lesz az irományom:). Na meg a retardált junior, akivel egy langyos nyári éjszakán sikerült összefutnom a kertben, amikor partizásból hazatérvén gondolom ő is meglegeltette a zsebcirkálót, én meg a vadállatom, és persze a zsebcirkáló neki állt hörögni, mire a retardált junior szintén az anyjától tanult szófordulatokat elsajátítván, elküldött melegebb éghajlatra, de még megspékelte azzal is, hogy engem itt mindenki utál, amitől sírásra görbült a szám… 🙂 :). Szóval vannak ők, meg a Csapágyasék. Igazából az egyik a kutyájára hasonlít, a másik az autójára. A Csapágyas lakik szemben velem. A Csapágyas-család áll a Csapágyasból (ő a férj), a hidrogénszőkére sikeredett Csapágyasnéból, és két kicsi Csapágyból. Történetünk szempontjából a kicsi Csapágyaknak nincs szerepük (még?!), koncentráljunk a szülőkre. Szóval srégen szemben lakik a Csapágyas család. Eddigi észrevételeim alapján 4 járművel rendelkeznek: a csapágyas fehér rozsdással, a leggyakrabban ezzel ered hétköznap hajnalban útnak a Csapágyas és ébreszti a környék hálószobáiban relaxálókat, a nyikorgó olajzöld gagyival, egy motorral és egy bringával. Csapágyas vezeti a csapágyas fehér rozsdásat, Csapágyasné az olajzöld gagyit, általában. Gyerekülések hátul a Forma 1-es járgányokban, ahogy azt kell. Garázsuk is van, ami nagy kincs a telepen. A bringa és a motor mindig bent székel, a csapágyas fehér rozsdás, meg az olajzöld gagyi váltogatva, illetve mások elől elfoglalva a helyet a mindenki sövénye előtt. És itt, a sövény előtt indult el romantikusnak egyáltalán nem mondható kapcsolatunk. Tavaly, még szolidan és a kompromisszum lehetőségét hordozván a lelkemben, szólítottam meg a Csapágyast, és megkértem, hogy mivel alig tudunk parkolni a környéken helyhiány lévén mi, a garázsnélküliek al-kasztja, legyen benne annyi beleérző képesség és szolidaritás, hogy a saját garázsa előtt parkoltatja a csapágyas fehér rozsdást, avagy az olajzöld gagyit, de mellkast feszítő öntudattal közölte, hogy ott parkol, ahol akar, és márpedig ő meleg autóba fog beleülni reggelte, nem fogja hajnalban ki-be parkoltatni a gagyit, avagy a csapágyast (gondolom, valami Xcelben vezethetik Csapágyasnéval, hogy ki melyik nap, melyikhez ül volánhoz….). Nos, megköszöntem kompromisszumkészségét, meg azt is, hogy itt tudhatjuk körünkben és egy évnyi türelem után, ez év decemberében összeszedtem minden bártorságomat és most Csapágyasnéval próbálkoztam, hátha belé több jó érzés szorult, mint a Csapágyasba. De – mondanom sem kell – tévedtem… Nem hiába tartja a mondás. hogy zsák, meg a foltja…. Na, ők pont ilyenek. Megkértem Csapágyasnét (a „foltot”), a tavalyi érvelési technikámat felhasználva, hogy legyen kedves a saját garázsa elé beállni és így a többieknek helyet hagyni, hogy ne a nyílt utcán kelljen parkolnunk, de csak mantrázta, amit a Csapágyas (a zsák), hogy oda állnak, ahová akarnak, és a Csapágyas nem fog hideg autóba ülni kora hajnalban, amikor megkeresi a kis Csapágyasok kenyerére valót, és nem fogja az olajzöld gagyit (avagy a a csapágyas fehér rozsdást) reggelente ki-be parkoltani, amúgy meg ezért fizet súlyadót (a magánterületen…:) :). Azért ennél a pontnál kicsit kezdett bennem felmenni a pumpa. Kicsit. Felajánlottam, hogy beparkolok én a garázsuk elé, ha elfoglalják másoktól a helyet, avagy tán kibérelem a Csapágyas-garázst, de egyik ajánlatom sem keltette fel a hirtelenszőke Csapágyasné érdeklődését, meg is jegyeztem az emberi fül számára hallhatóan, hogy remélem, a kis Csapágyasok is hasonló szociális érzékkel lesznek majd felnevelve, mire Csapágyasné öntudattól duzzadva megjegyezte, hogy „Legalább nekem van gyerekem!”. Itt éreztem, a kormánypropaganda célba ért és eldünnyögtem a fogaim között, hogy “neked lehet, hogy legalább…”
Hát, az észérv politikája mentén sem lettem beljebb, csak a kapucnis izmom állt be még jobban és morfondíroztam órákat, hogy kik között is élek én, no meg, hogy minek…? Az már csak mazsola lett a tortán, hogy Csapágyas – már-már kiszámítható módon a következő előre nem egyeztetett találkozónkon a sövény előtt – alpári stílusban közölte, hogy ne zaklassam:) 🙂 Csapágyasnét, majd le hülye majmozott remegő szájjal. Most már tudom, hol a helyem a Világban. Ennyit az evolúcióról, ami mostanság mintha egy fordított irányú pályát vett volna…
Öröm az ürömben, hogy megjelent két házzal odébb egy kiadó garázs felirat, amelyre rávetettem magam, mint Fülöp a reggelire, és elképesztő beszerzői nyomulással megkaparintottam az objektumot. Mivel a garázs előtt állt egy ismeretlen gépjármű a házból, amikor aláírtam a papírokat, nem tudtam kipróbálni, hogy beférek-e:), de a tulajdonos lábmértékkel lemérte a garázskapu és a gépjárművem szélességét és megállapította, hogy beférek. Később kiderült, hogy nem:). De legalább már van egy garázsbejáróm…:)))