A fül

Éppen a Tavaszt hallgatom Vivalditól. Ezt a dinamizmust! Látom magam előtt a hegedű tökéletes formáját, a nagyzenekart a szólista mögött, ahogy egyszerre mozognak a vonók fel, le. Ahogy mindenki feszülten nézi a karmestert, együtt rezzennek a karmesteri pálcával, szinte hallani a sóhajukat és a vonó érintését a húrokon. A hegedű fája, az a csodálatos finomság és tökéletesség. Ami ebből a hangszerből árad, pont ugyanaz a maximalizmus árad a Tavaszból.

Egyszer megismertem valakit, aki azt mondta, nem szereti a zenét. Így. A  Z E N É T. Ezt egy pillanatig nem tudtam értelmezni. Aztán megdöbbentem. Aztán sokkolódtam. Aztán komplett hülyének néztem, és reméltem, hogy soha, de soha nem lesz dolgom az illetővel többé. Hogy ő haza megy, és inkább csendben van, de nem hallgat semmit sem. Az ember olykor csendre vágyik és magába fordul. Megesik. Na de az, hogy kompletten nem szeretni a zenét, az egyszerűen H A L L A T L A N! Az volt az első gondolat, ami eszembe jutott, hogy hány siket mit nem adna érte, hogy egyszer, legalább egyszer muzsikát halljon. És nekik nem adatik meg, annak, akinek meg van két füle, meg ép hallószerve, az meg nem szereti a zenét. Ez számomra a teljes elcseszettsége a sorsnak. A zene, ami átsegít nehézségeken, amely megváltoztathat egy hétköznapot, sőt olykor az életed! Ami beköltözik a szívedbe, a pórusaidba. Én belepusztulnék, ha nem hallgathatnám. Se metál, se népzene, se klasszikus, se elektronikus, se jazz, se hipp-hopp? Semmi? Ember, neked tényleg kár a fül!