Dobozok

Vegyük úgy, hogy a lelkünk dobozokból áll. A legnagyobb doboz általában be van csomagolva csomagolópapírba. Van, aki masnival kötötte át, van, aki barna ragasztószalaggal, nehogy kipotyogjon belőle valami.

Úgyhogy megismerkedsz egy lélek-dobozzal. Amennyiben tetszik a csomagolás, elkezded lefejteni a masnit. Szépen, óvatosan meghúzod a végeit, figyeled, ahogy bomlik a szalag. Amennyiben megcsillan valami a barna ragasztószalag alól, azt is igyekszel aprólékosan lefejteni. Óvatosan tépkeded a ragasztót, nehogy mélyebb rétegek sérüljenek.

Itt lesz egy nagydoboz, amiben a múlt van. Ez egy óriás-doboz. És soha sem lesz üres. Talán nem is kell (teljesen) kiüríteni. Mindenki az, amit megélt. Ezek vagyunk MI. Az emlékeink, a tapasztalásaink, az ízeink, az illataink, a tapintásaink, a mosolyaink, a bánataink, a dühünk, a szenvedélyeink. Másokkal, magunkkal és családunkkal való kapcsolataink. Ebből növekszünk. Ebből formálódunk és fejlődünk. Minden csupa-csupa izgalom. Sötét van benn, hiszen még csak most kezdtük el a rakodást. Közben találsz a nagydobozban egy kisebbet. Meg ebben is még egy kisebbet, ezek a lélek egyre cizelláltabb rétegei, egyre nehezebben nyithatók és őrzők állják utadat. De nem csak a nagydoboz van benne, hanem mellette is vannak még dobozok. Üresek. Ezek a jövő dobozai. Ide gyűjthetjük az új közös élményeket. Az új közöseket, a megismerkedés pillanatáról, az első benyomásokról, az első érintésekről, az első mosolyokról, az első illatokról. Közben párhuzamosan kutakodsz is befelé. Félünk ettől mind egy picit. Félünk kiszedni egy-egy elemet, nehogy boruljon vele esetleg más. Félünk rákérdezni elejtett szavakra, mert mi is kombinálunk a saját múltunk okán. Pedig ezt nem jó tanácsadó. Nem szabad félni, avagy le kell győznünk azt. Ez nem közhely, de ez mással nem végeztethető el. És ez a diadal hozza majd a legnagyobb lélekboldogságot. Legyőzni, hogy tovább nyitogathassuk a doboztetőket, és hogy tovább tölthessük az újakat.

Márpedig a régi pakolása nélkül újnak sincs hely. Néha a félelmek gombócot formálnak. Gombócot a torokban, a gyomorban. Meg akarjuk tudni a választ, de a gombóc nem engedi. Olyan, mint az asztma. Meg van benned az akarat, hogy kilélegezz, veszettül igyekszel, csak egy belső dobozfedél visszacsukódik, hogy elállja az oxigén szabad útját. De tudd, ez csak képzeletbeli fedél, mert ez az ÉN / TE belső énemmel épített akadályom(d). Ha már ott van, rombold szét, ha még csak keletkezne, ne engedd növekedni, ne tápláld, hanem engedd, hogy egy új, szabadsággal teli mező nyíljon meg. Csukd be a szemed, ordíts, szorítsd össze a fogad, csavarj vizet az öklödből, csak csináld! Ez mind a mi döntésünk. Talán az adja meg a legnagyobb boldogságot, amikor már nincs zárt dobozfedél. Se bennem, se benned. Persze feltépni sem szabad. De ez sok munka. És néha visszazárulnak a fedelek, de akkor újra kell nyitni. Újra, ha úgy gondoljuk, az ajándék ott vár minket, bent. Mert mi sem nagyobb ajándék, mint feltárni a kincset.