Nagy megtiszteltetés ért, meghívást kaptam az egyik balett-tanárnőm esküvőjére. Mert két balett-tanárnőm van ugyanis. De egy iskolában:). Nekem mindig megható, ha elhívnak ilyen nagy alkalomra, mert én, személy szerint biztosan csak azokkal szeretném ünnepelni a boldogságom, akikről tudom, tényleg nagyon örülnek nekem / nekünk, tudom, hogy szeretnek, és csakis jót akarnak nekem, ergo a barátaim és a családom. Barátnak lenni pedig nagyon jó!
Többször gondoltam át, hogy mit is vegyek fel, mégis táncosok között leszek, szuper alakok, lazaság. Tépelődtem, hogy illik-e fekete ruhában megjelenni egy esküvőn (Olaszországban például teljesen rendben van, de mivel az esküvőt Budapesten tartották;), merthogy „Si fueris Romae, Romano vivite more”, mégis csak a magyar szokásokat kellett alapul vennem. De világoskék tüllkendővel és Föld színekkel próbáltam enyhíteni a feketét, és egy selyem ujjatlan „kezeslábast” gondoltam erre az alkalomra.
Ahogy az már lenni szokott, sőt!, épphogy percekkel az esküvői harang megszólalása előtt parkoltam le (aki ismer, tudja, szinte mindig kések, avagy „áldozatok árán” ugyan, de még éppen megérkezem az adott helyre), főképp, hogy ház”tűz”nézőben voltam előtte konkrétan, házat kerestem magamnak, mert eladtam a lakásom.
Budapest, Móricz Zsigmond körtér, református templom. Kevés ismerős arc, aki az is, mind a balettóráról tanítvány, avagy kísérőszülő. Megilletődve foglaltam helyet a nyekergő padsorok között ügyelvén arra, hogy az imához való térdelésre felfúrt deszkákra ne tegyem rá a lábam… Gondosan betakargattam a vállam a világoskék tüllkendőmmel, nehogy Isten megorroljon a ledérségemért. Mosolyogtam jobbra és balra, ismerős szempárokat keresvén összekacsintásra, majd végre felzendült az ifjú pár bejövetelét jelző orgona-taktus. És Babyface a szokásos fülig érő mosolyával, kecsesen és büszkén a néptáncos férj ”jelölttel” Endrével együtt, elegánsan elfoglalták helyüket az egyházi szertartás középpontjában. A pap üdvözölte a násznépet, majd ízelítőt kaphattunk személyes családi életéből (református volt ugyanis), hogy mit is vállalt a hat gyermeke felneveléséből, és mi lesz a dolga Férjnek és Feleségnek. Ezt is megtudtuk. Az ismeretbővítés után összeadta az Ifjú Párt, majd elrendelte a menetrendet. Felszólította a násznépet, hogy ki és milyen sorrendben hagyhatja el a padsorokat, milyen időintervallumban gratulálhat a házaspárnak és majd hol kell gyülekeznünk az ifjú pár kérésére, fotózásra. Így hát militáns fegyelemmel követtem az utasításokat. ÉN! Persze az agyam járt, mint a motolla. A végén megsúgták, katonai lelkész a pap, így már minden a helyére került…;) Babyface pedig a maga játszi könnyedségével „asszisztált” a saját esküvőjéhez. Csak semmi felesleges feszengés. Imádom. Ez biztosan egy isteni adottság, ezt ennyire nem lehet tanulni. Amúgy meg fiatal kora ellenére oly bölcsességről és empátiáról tesz mindig tanúbizonyságot, amivel még kevésbé zsenge korom ellenére is igencsak ritkán találkoztam…
Tökéletes középtavaszi idő, szebbet-jobbat sem kívánhattunk. Felajánlottam az egyik tanúnak és édesanyjának, hogy elviszem őket a vacsora helyszínére, a Barabás Villába. A tanú maga is táncos volt, le sem tagadhatta, gyönyörű, tökéletes arc, kecsesség, és egy sokkoló kiborotválás sötétbarna hosszú hajából, amiből már bizton tudhattam, nem operaházi táncos;). Nos, nem unatkoztam egy percre sem a Villáig:). Egy kissé elkényeztetett, a Világgal dacoló jelenséggel ülhettem együtt az elkövetkezendő 30 percet, akit a hasonlóan szép vonásokkal bíró édesanyja próbált csitítgatni a hátsó ülésről. A templomtól az autómig tartó út már-már a Valami Amerika című magyar sorozatban szereplő Oroszlány Szonját juttatta eszembe, ahogy mint egy hisztis királykisasszony vonult át a XI. kerület kertes utcáin elátkozván az össze kínai árust, aki a lábán lévő cipőmodellt árulhatta és talán még árulja is mostanságJ. Majdnem bűntudatot éreztem, hogy csak párszáz méterrel odébb tudtam leparkolni, mint a templom főbejárata. Eldöntöttem, az a legjobb taktika, ha lehelet könnyedséggel kezelem a különböző személyiségjegyeket és kellő távolsággal és mulattsággal figyelem az(oka)t. Taktikám tökéletesnek bizonyult, és ezért roppant hamar cimborák is lettünk. Megérkeztünk, leparkoltam. Természetesen, mivel a művésznő a Villa előtt szállt ki, én még elmentem parkolóhelyet keresni és így szinte le is késtem a naaaagy fotózást, amin az összegyűlt násznép mosolygott. Az ifjú, immáron házaspár elment a kertbe fotózkodni, én meg kerestem a helyem. HR-es lazasággal vetettem bele magam egy kisebb pogácsás-pezsgős asztaltársaságba, akik főbb szereplőit a balettról ismertem. Itt hamar megtudhattam, hogy a vizsla egy mennyire használhatatlan fajta (éééés kezelhetetlen…), az információ szolgáltatója kutyaoktatónak vallja magát, így hát gyorsan lefalcoltam és visszaültem az új táncos cimbimhez. Tőle viszont megtudtam részleteket a Balettintézetről, amelyről eddig még sok melengetőt valóban nem hallottam. Ahogy érzékelem, aki ezt végig csinálja, a végsőkig elkötelezett, de nem az iskolának köszönheti a sikerét, amely mindentől elveszi a kedvét az idejáróknak, hanem kizárólag önmagának.
Lassan lement a Nap, helyet foglaltunk a vacsorához, az igazán ötletesen rejtvényes asztalkártyák megfejtése után. A Villa ideális helyszínnek tűnt egy fiatalos, elegáns, nem hivalkodó esküvői vacsora megtartására. Elkezdtük a menüsort és ezzel párhuzamosan elindultak a köszöntők és a gratulációk. Én is terveztem volna mondani valami szívhez szólót, de aztán valahogy nem voltam elég határozott a jelentkezésben:(, pedig megbeszéltem magammal, hogy elmondom. Aztán pikk-pakk úgy lezárták a beszédmondó részt, hogy én, meg hipp-hopp „hoppon” maradtam.
Tálalás. Igazán tetszett, hogy a levesen kívül semmit sem hoztak elém, hanem ha éhesnek gondoltam magam, kitipegtem a büféasztalhoz és kiszolgáltak. Így nem éreztem este 10 felé, hogy már michlenesedem.
És aztán jött a ZENE. A ZENE a ZENE és a ZENE. Jahh, hogy eddig nem mondtam, hogy zeneőrült vagyok? Egyszer csak besettenkedett egy igazi, autentikus Kelet-magyarországi apró cigányzenekar, és elkezdték a gitármuzsikát, tejesköcsöggel ütemezve. Zseniális volt. Négy apró emberke és egy valóban apró gyermek, a „tanuló”. Két gitár, két tejesköcsög és pár kanál. Beindult a néptánc szak, csapódtak a tenyerek a vádlikhoz, több volt az egylábas, mint a kétlábas lépés, mintha mindenki csak erre várt volna. Itt aztán nem maradt tenyér ritmus nélkül, aki a bokáját nem tudta csapkodni, legalább a combján tette (mint én;)). Minden akkordot élveztem, minden pillanatot ajándékként éltem meg, amit a táncosok között tölthettem. Na jó, szomjas, már senki sem volt…, ez is tény :). Én sem. A tömör rozét hamar átcseréltem kis- és nagyfröccsre, hogy bizton álljak a lábamon még 11 órakor is, habár minden csepp JÓ borért kár, amit vízzel hígítunk és nincs 40 fok, vallom én, de azért a „relatív” kulturált imidzsem megőrzése végett jó ötletnek tűnt a vizezés…;). Amikor szünetet kívánt a zenekar, mintha szívem húrjait pengették volna, megszólalt a funky. Földi paradicsom. De nemhogy zenei extázis, hanem a násznép egyik legemblematikusabb figurája, a csoki Ian is – minden gátlás nélkül – táncra perdült, akár egyedül is a színpadon, ha úgy hozta a helyzet. Kész voltam. Ian, egy 10 év körüli afrikai fiúcska, aki kalandos körülmények között ragadt Magyarországon, mint ahogy megtudtam. Egy cigány hölgy vette magához, aki szeretetben nevelgeti. De a vérük helyett is zene csordogál. Világbéke és funky. Ez mekkora!
És ekkor újdonsült cimbimből is „néhány” kupica után elszabadultak a lábak, elhajította a kínai magassarkút és végre előkerültek a táncostalpak. Forrt a hajópadló. Bennem meg az amúgy nem sokszor előbukkanó gátláskupac nőtt, hogy na itt és most, szó szerint mit lépjek…:DDD
Egyszerűen szuper volt. Így szimplán. Amikor nincs nagy dráma, csak úgy minden jól van. Minden jól van, mert mindenki önmagát adja. Mert szeretet és elfogadás vesz körbe. Meg a zene. De ez így van velük. Mindig. Én legalábbis ezt érzem. Ezt nem lehet csak úgy, egy alkalomra összehozni. Hanem ezzel kellett, hogy felnőjél. És igen, a zene és a tánc, erre is pont a legjobb közeg. Mert nem válogat. Egy olvasztótégely.
Szerettem ott lenni. Nagyon. Sajnálom is, hogy időnek előtte távoztam. Féltem ugyanis, hogy a sofőrrel nem tudom hazairányíttatni az autómat. De az mekkora már, hogy a sofőrszolgálat küldöttje megkérdezte hazafelé bóbiskolva, hogy nem tudok-e egy jó sofőrállást a Graphiban?? Bang-bang-bang, fejem az ablakba:D
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: