Hanuka – a Fény ünnepe

http://hu.wikipedia.org/wiki/Hanuka

Életem első Hanukáján voltam, már nagyon vártam. Gyermeki izgatottsággal indultam a zsinagógába. Sokan gyűltünk össze, jó volt látni és érezni a sokaságot. Kicsit később kezdődött a tervekhez képest, ugyanis leégett az elektromosság a zsinagógában a Fény Ünnepén, ezért a díszterembe kellett áthelyezni az ünnepséget. Micsoda „Isteni Színjáték”, micsoda játéka a sorsnak! De az a meghittség és szeretet, amely áradt a közösségből, az kárpótolt mindenért. A rabbi szeretetteljes szavai, a tiszta, szívhez szóló üzenetek melegséggel töltöttek el. A zsinagóga légköre oldott volt, barátságokkal teli, óvó, oly emberivé tette az egészet. A gyerekek négykézláb kúsztak a földön és bújócskáztak a széklábak között, rég nem látott ismerősök köszöntötték egymást a zárt körben. Mint egy nyüzsgő méhkas, kis pletykálkodással fűszerezve:). De a rabbi szavai még napokig a gondolataimban motoszkáltak.

Nem tudom Olvasóim, hogy látták-e az „Ég velünk” című amerikai filmet, de többször eszembe jutott ez, a Hanuka 6. napján, amikor is gyertyát gyújtottam. Imádom ezt a filmet, mondanom sem kell. Ahogy Edward Norton és Ben Stiller próbál fiatalos lendületet adni szeretett egyházának:).

https://www.youtube.com/watch?v=qmWUsSXmS9w (zseniális jelenet a filmből!)

Fel-felvillan a zsidó közösségek zártsága, a párkeresés nehézsége, a „lemeózás”, ez mind-mind ott a szertartáson, mosolyogva perdült oda és vissza gondolataimban. Ahogy generációk ismerték egymást, ahogy a szülők, a gyerekek és az unokák elfoglalták helyüket a díszteremben. Ahogy üdvözölték egymást és keresték a másik tekintetét a forgatagban. Majd megérkezett a fánk is, a Hanuka elengedhetetlen alkotója, illata körbelengte a termet. Apró zsidó nénik nagy tálcákkal egyensúlyoztak a széksorok között. Diabetikus, lekváros, porcukros, hogy mindenkinek jusson kedvére. És közben szólt a zene, a klezmer, a jiddis dalok, önkéntelenül sokunk dalra fakadt, ahogy tapsoltuk a rigmust, ez oly bensőségessé tette a szertartást. Ennél fontosabb pedig nincs. Mert minden közösségnél a legfontosabb a közösségi tudat. Az, hogy bizalommal és várakozással forduljunk hozzá. Hogy ne hierarchián alapuljon, hanem szellemiségen és tiszteleten, az összetartozáson. Talán úgy éreztem magam, mint egy nagy, védelmező családban. Ahol legalább egyben biztos lehetek, hogy azért nem közösítenek ki, aki vagyok. És ez ma is mekkora szó!