Utoljára, ha jól számolom, legalább 5 éve történt, hogy lakógyűlésen lehettem. Akkor megfogadtam, hogy na neeeee, ezt többé nem! Ennél én sokkal több és fontosabb vagyok magamnak. Eltelt körülbelül 5 év, közben legalább a házmester cserélődött. Az új, mentálisan nem százas, szerintem kicsit meghasonult önmagával, de mindegy, ő van most nekünk. A régi meg nem csinált semmit, maximum annyit, hogy az agyondohányzott hangján próbált lecsitítani, ha szót emeltél valamiért, ami már úgy igazán bökte a csőröd. Az új seprű egész jól seper, csak kicsit skizo mondom, és csapkodja az ajtót. Igazi portáshatalmat gyakorló. Van szerencsém egy házban lakni vele, innen tudom ilyen jól. Csak az új olvasóimk kedvéért jegyzem meg, hogy sok ház tartozik a kommunába, így nem magától értetődő, hogy egy lépcsőházban tengetjük szines mindennapjainkat.
Na, de törtét egy szép kis márciusi napestén, hogy összeakadtam az új skizo házmesterrel, aki feltüzelt, nyissam csak ki a postaládámat hamar-hamar, amelyben egy közgyűlésre szóló meghívó figyel arról, hogy egy uniós pályázati lehetőséggel élve, nagyobb összegű hitelt pályázhatunk meg, és önrész mellett korszerűsíthetjük a telepet, főképp energetikai szempontból. Ilyen típusú pályázaton indulásra utoljára 2009-ben volt mód, a közbeeső időszakban nem volt erre a célra állami / uniós forrás. Átolvastam, volt benne egy kondíciós lista, mit várhatunk, mit kellene bele adnunk nagyságrendileg, már végig vitt projektekből kiindulva. Van értelme, gondoltam, OMMMM, koncentrálok, összeszedem magam és lesz, ami lesz, elmegyek a közgyűlésre. Mégis csak a saját pénzemről (is) van szó.
Hétfő, 6 óra. Begördülök a Levendula presszó utcájába, ahol az eseményre sor kerül. Tudtam, nagy feltűnést keltek majd az eddig már megismert lakók tükrében, hisz végre egy fiatalos, friss személyiség az életunt, globálfrusztrációval bíró őskövületek közt. Elsőként kerül a látószögembe Fülöp úr kutyaellenségének a gazdája, akinek és B. lányának szappant adnék minden nagyobb ünnepre ajándékba, hogy azzal suvickolják ki a szájukat a fertelmes szókincsből és hangnemből. Aztán a skizo házmester mögöttem – felettünk Nagy Magyarország óriás térkép… – már jól éreztem magam…! De az est nőnemű fénypontja címet mégis csak ex-barátom anyja érdemelte ki, akivel úgy csinálunk, mintha nem tudnánk ki kicsoda. Srégen háttal foglalt nekem helyet, csak vélelmezem, hogy ismerős lehetett neki a sziluettem, mert mint egy vasorrú bába, kicsavarodott testtartásban, szemüvegét letolván az orrnyergére, hogy a keret felett kitekinthessen – gondolom, a szemüveg közellátásra volt megcsiszolva – es kissé felhúzott ínnyel, hisz annyira koncentrált – kezdett el veséig hatoló beazonításba hosszú perceken át. Gondolom, megtetszhetett neki a bordó magas sarkú lakkcipőm a pont ugyanabban a színkódban pompázó harisnyámmal együtt, és a nagyon csajos fekete mini ruhám. Én tökéletesen megértem, hogy ez mélyreható irigységgel töltötte el, de az, hogy a bibircsókján megtámasztott esztéká szemüveggel, egy prüszkölő lóra hajazó tekintettel – nyilván ez is segített neki a koncentrálásban:D – perceken át B Á M U L, hát ott már erősen elkezdett viszketni a tenyerem. …És tényleg Anyukám szigorú nevelési elvei tartottak vissza attól, hogy közel ne hajoljak és bele ne kiabáljam az arcába, hogy „TE MEG MIT NÉÉÉZEEEEL?”:D
Szóval kick off közgyűlés, órás hangzavar közepette ismertették az EGY darab napirendi pontot, már hallom a hátam mögül a zúgolódást. Tudtam, nehéz percek elé nézek. Előttem, az ex-pasim anyja és apja mellett (akik időközben elváltak és érdekességképpen a Kedves Papa az egyik legnagyobb közösköltség tartozó, amúgy….), ül a NAGYFEJŰ. A nagyfejű, aki nagymagyarországos Suzukival (legalább következetes;) furikázik, és akkora orra van széltében és hosszában, hogy teríteni lehetne rajta, a fejméretét meg mèg egy többgenerációs praxissal bíró kalapos sem merné bevállalni:D. Már láttam a háta mozgásából, hogy nagyon készül valamire. Hogy már gyúr a mondanivalóra… Hát meggyúrta. A közös képviselő ismertetni szerette volna a pályázat lényegét, de már a rajtvonalnál belé fojtotta(ák) a szót. „Minek ez nekünk?” „Már megint valami átverés!” -böfögte gyomorból. “Itt minden szép és tökéletes, na de azok a mocsok bankok, azok, hogy ott rohadjanak meg. Fizetünk mi meg hitelt majd, aztán soha senki nem monnya meg nekünk, hogy ez hol érte meg! Még csak az hiányzik, hogy megint valami beruházás, hát Maguk nómálisak?”
Aztán óriás bátorságról tett tanúbizonyságot az az úriember, aki a kivitelezõnk lett volna. Szerintem legrosszabb álmaiban sem jutott eszében, hogy mi nálunk ennyire máshogyan folyik a Duna. Hogy lehurrogják, amiért felajánlja, hogy első lépésként ingyenesen megcsinálja az állapottervet és felméretteti, hogy ez milyen költségbe is kerülne a közösségnek. De fizetségről csak akkor esne szó, ha beadjuk a pályázatot az előzetes költségkalkuláció után. Mindennek el lett mondva a pályázatíró-kivitelezõ, az egész projekt, már-már, ördögképében jelent meg. Én szégyelltem magam, hogy ezek között ülök. Reménykedtem, hogy megmaradok üde bordó színfoltként, aki kulturáltan és józanul tud kérdezni és reagálni. Hogy egy lakógyűlésen nem szakad ki belőlem a maradiság és a teljes elfajzás lenyomata. Hogy nem borulok el annyira, hogy a világom kudarcait, egy uniós projekten keresztül a lakógyűlésen öntöm ki, ergo leképezem a magyar társadalom totális defektes állapotát, témát adván egy kollektív szocio-tanulmányhoz.
Utózönge: Diadalittasan masíroztak ki a közgyűlésről az elfajzottak. Szinte együtt kántálták, hogy ezt is megvétózták. Hurrá! Én a fogaim között szürcsöltem: „De hogy ennyi parasztot!” És még aznap este felfrissítettem a hirdetésem az ingatlanos oldalon, miszerint szentendrei panorámás ingatlan, közvetlenül az eladótól…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: