Aki ismer engem, tudja, hogy minden tőlem telhető időt a kutyámnak szentelek, illetve arra, hogy ő minél jobban érezze magát, igyekezvén annak határát nem túllépni, hogy ő egy négylábú gyerek, akire szintén vonatkoznak szabályok.
Fülöpnek fotelja van, ami csak az övé. Fülöpnek van egy kétszemélyes kosara is, ha esetleg vendége(ke)t hívna. Fülöp napközibe jár, amíg én robotolok és a hobbijaimnak hódolok, ahol egymást gyúrhatják a kisebb és nagyobb haverokkal. Spéci tápot kap, mert az ő gyomra kényes… Ergo, keretek közt, de igencsak el van kényeztetve. Nekem jó ez így. Neki is jó, legalábbis eddig, még nem panaszkodott:). Vallom, hogy kutyának a kutya, gyereknek a gyerek a legjobb társa.
Sajnos, ezt sok kutyás nem így gondolja. Sokuk azt hiszi és e szerint is cselekszik, hogy kutyájának ő, mint ember(?) a legjobb társa, és minden más kutya csak azért él, hogy az ő 10 cm-es pórázon tartott ebét megegye, feltrancsírozza, szétszabdalja, majd eldicsekedjen vele a kutyanapköziben. Ha még mázlink is van, a 10 cm-es pórázon lévő kutya gazdája egy méretes furkósbotot is sétáltat, biztos, ami biztos alapon… Fülöp, aki igencsak magas kutya-IQ-val rendelkezik, nem is érti, hogy ez mire jó. Elindul vizslás-lopakodásban, ami nála a játékot szorgalmazná, ami a furkósbotosnak már teljesen értelmezhetetlen. Már látom is, hogy a hasonló kvalitásokkal bíró feleség szinte, mint egy mazsinó vonal tornyosul a 10 cm-es póráz elé, hogy a vérvizslámtól megóvja a terror-ebet. Fülöp tovább settenkedik, fránya vizslavér, és közben rám-rám pillant, hogy biztosan jól van-e ez így, hogy egy 10 cm-es madzagon lévő társát furkósbottal védenek. Na és ekkor elszabadul a baj. Én átcsacsogom a vészhelyzetet, a terror-eb beszól Fülinek, nyilván, hiszen egy egész védelmi alakulat sorakozott fel körülötte, Fülöp a tőlem látott bátorsággal visszapofázik a terrorkutyának, hogy a „Te jó szőrös Anyádat”, és ekkor már lendül is a furkósbot, aminél már az én szám is lendül kéretlenül. 20 másodperc múlva már ott tartunk, hogy engem akar megverni, amin én tényleg csak jóízűen és fölényesen kacagok, mert mire ez megfogalmazódik abban a száraz borsóméretű agyában, már árkon-bokron túl, szaladok a vérvizslámmal. Füli meg rohan boldogan, csahol, vágtázik, hogy jól van tesó, ezt jól megcsináltuk, hol a bot, dobd el nekem, de hamar, akár felkapok egy fűcsomót is, csak játszunk, játszunk hamar!
Hétvégente reggel szinte mindig futunk. Fülöpnek ez egy ideális időtöltés. No meg nekem is:).
Duna-part, gazdi, futás, szabadság, szagok, pajtik, hallelúja! Ez valami olyasmi lehet nekik, mint nekünk a szombat esti láz. Reggel 8 körül ébredés, még vissza-visszabóbiskolok, aztán megjelenik egy kutyafej a hálószoba ajtajában és szuggerál. Tudja, nem jöhet be, csak ha tényleg baj van, olyankor be is gyalogol, de jól van ez így.
„Jóvannamá. Mindjárt összeszedem magam”- dünnyögöm. Ezen mondat hallatán fásultan bekucorodik a kosarába és közben hallom halk morfondírozását: „Mindjárt. Jahh, akkor ez már megint legalább másfél óra lesz. Már négy éve ismerem ezeket a mindjártokat. Akkor befekszem a kosaramba, azt jól tudom nyekeregtetni, hogy ne tudjon végleg visszaaludni és közben rágcsálom a kötélcsomóm, azt már megtanulta, hogy ilyenkor sietősre kell vennie (már amennyire a gazdám sietni tud…), mert ez azt jelenti nálam: Kezdek türelmetlen lenni.”
És aztán tényleg, kikecmergek az ágyból, megfőzöm a kávém, Füli meg laposakat pislog a kosárból, azzal a vizslás nézéssel, hogy “ugye, tényleg sietsz???”
Már körülbelül 5* hallotta 5 perces szünetekkel, hogy de „most már tényleg mindjárt indulunk:D”, ő meg csak egyre hevesebben rágcsálja a kötélcsomóit. Végre elindulunk, kezdődik a kerti macskavadászat. Egy éjszakai alvás után, a reggeli első séta ingerei sem lehetnek erősebbek egy macskanyomnál. Hihetetlen. Minden addig sürgősnek tűnt biológiai igény „elillan” A macska megpillantásával. Kisebb (el)terelő művelettel Fülit csak bevezénylem végre az autóba, de innen sem téveszti szem elől az ősi ellenséget és ismét dünnyögésbe kezd, hogy micsoda egy kellemetlen alak vagyok, aki még pisilni sem hagyja őt a nagy reggeli rohanásban:D Aztán leparkolunk a már jól megszokott futóhelyünkön, nyílik az ajtó, Füli meg mosolyogva röpül a szabadság felé. Elintéz minden sürgőset, hogy aztán mindenféle zavaró ingerek nélkül belekezdhessen a guberálásba. Márpedig nálunk a Duna-part egy ideális guberálótér. Olyan mint a játszótér, de ez guberálótér. Gondoskodnak róla a feltehetőleg városlakók, hogy minden környékbeli kutyás minimum frászt kapjon, amikor egy rövid csörtetés után kutyája eltűnik a gazban, hogy majd egy 15-30 perces folyamatos üvöltözés után előkerüljön és 360 fokos nyelvcsapásokkal törlje le a több hetes pörkölt és egyéb vasárnapi ebéd nyomokat a pofájáról. De ilyenkor már nem lehet megdorgálni. Óóó, nem. Alapszabály. Csak a tettenérés pillanatában, tanultuk az oskolában. És ez azért, egy remek sétaindító hangulat, ugye? Mert legszívesebben fölpofoznád őt is, meg azt is, aki odadobta a moslékot, de hát egyiket sem teheted. Meg aztán kocogás közben azon tanakodsz minimum a fordulóig, hogy ki lehet vajon aznap az ügyeletes állatorvos, ha éppen emészthetetlen volt a menü…
Aztán találkozunk Setivel és Csokival, a labrador-párossal, akiknek mindig elmagyarázza a gazdájuk, hogy L A S S A N, csak L A S S S S S S A N, ti már nem futkorászhattok, mert nemrég műtve voltatok! És ahogy jobb lábamat rakom a bal elé belegondolok, hogy ebből Seti és Csoki vajon mit érthetett meg?:D No meg én abból, amikor párszáz méterrel később belebotlok törzsséta-tagunkba, a kissé elhízott berni pásztorba, aki egy alkalmat sem hagy ki lány létére, hogy megkergesse az én Fülöpömet, aki a testtömeg láttán fülét farkát behúzva menekül a bozóton át. A gazdája meg csak annyival kommentálja, hogy „szeret erőt demonstrálni…”! Nekem meg az a gondolat suhan át az agyamon, hogy neked meg milyen szerencséd van öregem, hogy nem én vagyok a furkósbotos… Füli meg a terror-eb…
De tényleg! Milyen jó páros is lennének! 🙂
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: