… avagy azok a furcsa péntekek…
Állítólag vannak az olyanok, akikkel mindig történik valami. Meg az olyanok, akikkel nem. Szerintem meg vannak az olyanok, akik nyitott szemmel és érzékszervekkel járnak e Világban és vannak akik nem.
1.) Jóga óra után általában nem vagyunk túl nagy parti hangulatban, hanem picit úgy magunkban el, aztán persze lehet, hogy hamarost partizónába keveredünk, de mindenképpen kell egy kis lauf, amíg áthangolódunk egyikről a másikra, ha éppen olyanunk van. Így hát éppen a lauf állapotban vezetek hazafelé pénteken, a nyárszagú estén, és azon elmélkedem, hogy melyik házi sajtomat is fogyasszam el vacsorára sajáttermesztésű paradicsommal, olyannal, amely még a héján hordozza azt a semmivel sem összetéveszthető paradicsomszár illatot. Nyugodtan gurulok fel a hegynek, látom, hogy az egyik útmenti kisebb palotában most érhetett véget az esti vendégeskedés, és búcsúzkodnak az ott és nem-ott lakók. Taxi várja az utasait, köztük egy fekete vakvezető Labrador. Állok türelmesen, az autóm már automatikusan kikapcsolt, halk soul zene duruzsol a motor helyett, és közben figyelem az előttem álló csoport interakcióját. Jóban vannak, szeretik egymást, óvó-féltő ölelgetések nem-látó barátjuk felé. Mindig meghat egy segítő kutya jelenléte, csodával tölt el határtalan elkötelezettségük a feladat iránt. De ekkor csak, egy egyre hangosabb diskurzus veszi kezdetét a taxis és lehetséges utasai között, s mint kiszűrődik, a bérelt sofőr nem hajlandó elvinni a négylábú társat. Éppen a tettlegesség határán állnak a felek, amikor is megoldás kínálkozott. Kiszálltam és elindultam a lincshangulat irányába, érzékeltem, hogy nekem is mindjárt beszólnak, hisz joggal hihették azt, szóvá teszem, hogy percek óta türelmesen várakozom a soul zenémmel, de most már mégis csak indulnék tovább.
Emberek! Szólok. A megoldás itt van, az én autóm kutyaszállításra rendezkedett be (hátha ezt a Toyota tudná…;), ha a hévvégállomásig szól a fuvar, akkor jöjjenek a vendégek négylábú barátunkkal. A taxis elfuvarzik nagy padlógázzal, hadd adjon még egy porfröccsöt az arcunkba (és itt most nem mennék bele a tűrhetetlen és vérlázító hozzáállásába, amely alapvetően sért emberi jogokat…). Autó átrendez, kipakolunk, beszáll mindenki, Liberty is helyet foglal, nagy simi jár neki, amit rezzenéstelen pofával tűr és nem is érti, hogy mi zajlik körülötte, amikor ő csak arra vár hosszú percek óta, hogy továbbkísérje gazdáját a kijelölt úton. Az úr magyar, de Barcelonában él, a menyasszonya orosz. Olga. Liberty amerikai. Ott volt terápiás kutya elítéltek között. Egy új kis Világ költözött az autómba. Irigyeltem utasaim hallatlan türelmét és azt az eleganciát, ahogy a történteket kezelték. Kiderült, költöznek Kanadába és most házasodnak. Élveztem velük lenni. Mindenki kapott valamit a másikunktól.
2.) A süni, aki nem utazott Szombathelyre
– A süni utazik Szombathelyre. Beletesszük a hátizsákba.
– Neeeem. A süni marad. Tegyük le.
– De milyen jól ellesz ide benn, elcsomagoljuk és lejön velünk.
– De ne már, hagyjuk itt a sünt.
– Nem teszem le, én tudom, hogy a süni Szombathelyre akar jönni.
– Ne má`! Hagyjuk má` itt!
– Tedd le sünit, nem utazik sehová!
– Nem, nem teszem le, jön Szombathelyre.
– Nem, a süni nem megy sehová sem, add ide!
– Nem, nem adom!
– De. Adod.
– Miért akarod elvenni?
– Mert a süni itt marad és tedd le!
– De a süni jönni szeretne Szombathelyre. Vedd el, ha tudod, mutatja egy zászlóba!
félig becsomagolva a sünit.
– El is veszem! Na. Látod, ennyi! A süni már itt is van a kezemben, nektek
meg jó utat Szombathelyre! Megmondtam, hogy a süni nem akar
Szombathelyre utazni.
Ez történik, ha az ember egy argentin étteremben vörösborozgat, majd elindul hazafelé a nyármeleg éjszakában. Pénteken:).
3.) A másik autó
Péntek délután, meleg van;). Leparkolok, igyekszem két kis faág alatt, hogy legalább a kormány ne olvadjon el, mire visszaérek. Légkondis ABC, gőzölgő mirelitpult, jégkrémért nyafogó kiskölykök. Heti sajtó, italok, megvagyunk. A szokásos kék napszemüvegemben és nyári kisruhámban libbenek vissza máris a százfokos autómhoz (ahol remélhetőleg a kormány, a két kis fenti faágnak köszönhetően még valóban nem olvadt el teljesen). Anyósülés elé pakolok, határozom el hirtelen, hátul már sok a cucc, és már csak bágyadtan sasszézom a kocsi ajtajához, ami mintha varázsütésre, szinte már érkezésem előtt ki is nyílik. Érdekes gondoltam. Ez aztán a japán haladás! Kinyitom az ajtót, elrendezgetem a pakkot a padlószőnyegen, majd egyszer csak egy ellentmondást nem tűrő hang – de visszafojtva – felhördül mögülem:
– EZ AZ ÉN AUTÓM!
ÓÓ, mondom meglepetten, és egy hullámos braekmozdulattal bújok elő az ajtó mögü. Tényleg? Jesszusom! Nahát! És kezdek el a lábujjamig megrázó nevetésbe. Ahh, akkor ezért nyílt ki az ajtó még időnek előtte! Az enyém is pont ilyen ám, próbálom két nevetéshullám között artikulálni. Nézze csak, két autóval állok odébb, ott, ott, látja, hogy mintha ikertestvérek lennének! 🙂 És a középkorú matrónának még mindig arcizma sem jelzi, hogy legalább halvány derüre fakadna. Hát gondoltam, akkor magamban kacagok tovább, kár, hogy nem lesz benne partnerem:D, mert sajnos jelenleg nem bírom abbahagyni. Így hát kivettem az italaimat az anyósülésről, meg a hétvégi sajtót és elgurguláztam a saját becsületes gépjárművemig. Beülök. Olvadt a kormány, de nekem már ez sem számít. Csak nevetek. De nagyon.
Pedig még készítettem volna neki egy fröccsöt is, ha jófej, hiszen valószínűleg nem minden nap pakol be egy alien az autójába;)
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: