Nahh, hogy mi van….

Nos, az van, hogy januárban egy kevésbé jókedvű napon számvetettem. Számvetettem, hogy hogy is nézett ki az a 2014 és vonjuk le a tanulságokat. Így hát megfogtam 2014-et, körbe jártam és megállapítottam, hogy egy nagy semmi történt. Egy nagy büdös semmi. Ez így viszont nem jó, ebben márpedig én nem érzem jól magam. Tudom, hogy a felismerés csak fél siker, de fél! Mert ha nem tudjuk mi a bajunk, orvosságot is nehezen találunk. Én pedig megtaláltam a legjobb jelzőt az én 2014-emre, mégpedig az EGYHELYBENTOPORGÁST. És ez végtelen frusztrációval töltött el. Mert úgy éreztem, szétrobbanok. Robotolok (amúgy szeretem a munkám), lakom valahol, amivel nem jutok dűlőre, körbe vesznek emberek, akikkel szintén kezdenem kell valamit (és itt nyílván nem a barátaimról beszélek), de itt érzelmeket kell kezelni, és akkor találjuk ki, hogy ebből a mocsárból hogy is lépünk ki. Igazából nem tudtam a megoldást a hogyanra. Viszont az elhatározás megszületett, hogy ki ebből. Nyilván ennek köszönhetően jönnek a lehetőségek is. Mert, ahogy írtam a „Dobozok” című írásomban, ha nem csinálunk helyet az újnak, nem is fér majd be az. Szortírozzunk! Eltelt a tél, sífutottam. Mulatoztam. Olvasgattam. Kutyáztam. Aztán jött az ominózus lakógyűlés, ami bekattantott és eladtam a lakásom. Pikk-pakk megvették. Aztán robogtak ez események. Már nem volt „hol” laknom, ergo keresnem kellett egy másikat. Ezt gőzerővel, célzottan tettem, tudtam, mit akarok és mit nem. Meglett, amit kerestem. Megvettem. Azt, amire vágytam. Csendre, nyugalomra, kilátásra. Aztán csak sodródtam. Ömlöttek az események. Mert, ha a lavina egyszer elindul… És elindult. Csak meg kellett peckelni felülről. És persze jött a sok intézni való, a bank, meg a hivatalok, közben álljak helyt a munkámban is, meg válasszak csempét, meg falszínt, meg egy új életet!

És mint kutyaimádó lévén elhatároztam, Fülöp úr nem lehet egyedül, ha már kert, akkor pajtit Fülöp úrnak! És a pajti meglett, aki mára már Kócos névre hallgat és egy drótos vizslalány. És Kócos neveletlen volt, nem tudta, hogy mi az, másik kutya, és azt sem, hogy pisilni csak a zöldbe illik, és hogy nem szaggatjuk szét a gazdi ruháját, ha szeretnénk valamit. De valami hajtott és lett Kócos. És Kócos ugyan még a napköziben dekkol Fülöp úrral, amíg én várom, hogy végre elkészüljön a konyhabútorom, és addig a régi gyerekszobámban alszom, de most már ők ketten vannak. És Kócossal iskolába járunk, és Kócos egy tündér-pofa lett. Milyen érdekes, hogy amikor egy kutyád van és ismered minden szokását, az illatát, összeszoktok, aztán jön egy másik családtag. Pedig őt is be kell fogadnod a szívedbe, mert az elhatározás kevés. Mert nagy hévvel ugyan elhoztam egy kelet-magyarországi faluból, de nekünk is össze kell csiszolódnunk. Meg neki Fülöppel. És meg kell ismernünk és tiszteletben tartanunk egymást.

Közben lezártam én is egy évek óta húzódó értelmetlen „kapcsolatot”, amire büszke vagyok, hogyha nehezen is, de megléptem. És így teremtettem helyet egy újnak. Ami minőségi és teli érzelemmel. Ez sem egyszerű, mert mi az az életben? De meg kell próbálni! Ha mindig az egyszerű dolgok felé hajlanánk, sok gyönyörűségből maradnánk ki. A komplikációkat meg megoldani kell, együtt. És máshonnan nézni, mint ahogy azt eredetileg gondolnánk, ezáltal gyakran mérhetetlenül leegyszerűsödnek. Gyakran túlkomplikáljuk az életünket. Szerencsésnek tartom magam, amiért merőben különböző észjárású barátok vesznek körül és megráncigálják a hajam, ha nagyon nem látom a fától az erdőt. Úgyhogy boldog vagyok, és nem engedem àt magam a kételyeknek. Bíznom kell magamban és hogy jól választottam. Ennyi és nem kevesebb.

… és amikor összeállt a kirakós…