Mint ahogy decemberben tartottam első Hanukámat, így most érkezett el az első Pészah(om) ideje is. Egy kedves haverinám találta a helyszínt, kicsit későn kapcsoltunk. Mehettünk volna elegánsabb környezetbe lazaccal a menüben, de a szavazás végül is az Auróra közösségi házra esett a Nyóckerben. Kicsit aggódtam, hogy mennyire lesz alternatív. Merthogy én nem tartom magam egy cseppet sem annak. De valahogy úgy voltam vele, ott leszünk többen közösségi tagok, és amúgy sem akartam egy túlfeszengős ünnepet, ahol a kommuna már kívülről fújja a liturgikus dalokat és imákat, én meg egyre apróbbnak érzem magam nemtudásom okán, ahogy egyre zavarodottabb szemmozgással és remegő mosollyal igyekszem követni a Haggadah-t, miközben sebesen keresem, hol is tarthatunk a szövegben. És ez nem is az volt! Egy kis teremben gyülekeztünk az ünnepségre. Kint a söntés környékén liberálisabbnál is liberálisabb falfirkák, minden a befogadást és a nyitottságot sugallta. Kifejezetten jó volt a multis munkás napok után egy ennyire, homlokegyenest más közösségi térben lenni. Ahol a gimis életem bútordarabjai, az igazi alter-hangulat, összegyűjtögetett padok és zongoraszék, kanapék és puffok, minden, ami egy fancy lisztferencteres szórakozóhelytől elüt… Háromszor sepregettem le a kanapét, hogy a Max Mara kabátomban bele ne üljek valami maradandóba. De ennek ellenére olyan melegség kerített a hatalmába, mert éreztem, ez egy jóságos emberi olvasztótégely és a teljes elfogadásról szól. Ahol a raszta, a Max Mara, az úri zsidó, a pultoslány, mindenki EGY.
Végre elkezdődött a Széder este, a Rend estéje, a Pészah nyitó napja. Ez az este egy előre megírt és szigorú forgatókönyv alapján zajlik, mindenki előtt széder-tál. A tálon szimbolikus zöldségek és apróbb ételek a legelengedhetetlenebb alapösszetevővel, a pászkával. Pészah ideje alatt (8 nap) nem szabad élesztős dolgokat fogyasztani, így sört sem szabad inni például:) az egyiptomi kivonulás emlékére, amikor is a zsidók megmenekültek az egyiptomi rabszolgaság alól és a 10 csapás utolsó pontjától, majd átkeltek Mózes vezetésével a Vörös-tengeren. (A pászka eredete: „Az egyiptomi kivonulás estéjén a zsidóknak nem volt idejük megkeleszteni a kenyértésztát.” Idézet: Wikipédia)
A fénykép forrása: Wikipédia
Az Auróra zárt termében összegyűlt az új generációs zsidóság egy része. Mindenki megadta a tiszteletet az ünnepnek öltözékével is. Ennek a közösségnek az ünnepet valóban nem a szigorú, ortodox hagyományok szellemisége ihlette, nem is innen tudtam meg a szigorúan vett bibliai történéseket. Viszont érezhettem, hogy egy közösséghez tartozom. Érezhettem, hogy alapértékekben mind hasonlókat gondolunk, ez ma is óriási jelentőséggel bír. Ezen felül áttekintést kaptam sok szimbolikus tartalomról, hiszen jelképekről (is) szól az emberiség története és örökítettük ezt át századokon, évezredeken át egészen napjainkig. Ezeknek a tudatában kell lenni a mai (v)iszonyok között, amely mankót ad a történelem és társadalom sokszor keszekuszán összegabalyodott útvesztőjében.
A szertartást vezető fiatalember vitalitása, közösségi serkentő ereje és humorérzéke irigylésre méltó volt. A sok nevetés magunkon, az énekek a lágy gitárkísérettel feloldotta azt a feszültséget, hogy sokunk még „kezdő” Pészah ünneplő volt. Ahol mindenki egyenjogú és egyívású. Rengeteg energiát ad, amikor úgy érzed, egy hiányzó daraboddal egészülsz ki. Az össze-összemosolygó szempárok, a kínos grimaszok, amikor egy sort sem tudunk az imából és a legjobb akarattal is halandzsázunk, remélhetőleg észrevétlenül. Kicsit a godspellre emlékeztetett távolból, ahol szintén a hit és a zene fonódik össze a templomban, immáron sok százév óta. Ahol a zárt ajtók mögött mindenki fel meri vállalni, hogy ki ő és honnan jött, ahol a nagy közös védőernyő összeköt, amelyet gyökereknek hívunk.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: