Puglia, az első napok
2014. szeptember 6., szombat.
Késő este érkezem. Összevitatkozom az autókölcsönzővel, na és a Bariból vezető főút, amelyet már nem mertek autópályának hívni;). Bevettem 3 darab 6 kijáratos körforgalmat, nyilván a GPS az első kijáratot nem jegyezte, így folyamatosan rossz menekülőn hagytam el azt, így bejárhattam Bari ipari-raktár negyedeit és még belehuppantam pár elkerülhető, pont mini-Lancia méretű kátyúba.
Szóval, a GPS-re hagyatkozván és a házigazda türelmével játszván éjfél körül megérkeztem szálláshelyemre, ledobtam a csomagom, korgó gyomorral és helyi borra áhítozva robbanok be a szomszéd utca puritán pizzázójába. Hétvége éjjel, megmozdult a környék, belecsöppentem a Z generáció esti partijába, no de én Y vagyok;). Minden vágyam egy Margarita, szerény ízlésem szerint ennél jobb pizza a Világon nincs! Ehhez társul a környék alapbora, a Primtivo di Manduria. Természetesen utána néztem hamar, mi az eredete – nevével ellentétben nem kínai:), megnyugodtam – ennek a már-már vér sűrűségű, mély piros vörösbornak. Meglepetten olvastam, hogy ez eredetileg a Zinfandel kaliforniai szőlő olasz megfelelője: http://it.wikipedia.org/wiki/Primitivo_di_Manduria
Mint a vámpírok nedűje. A hatása is hasonló. Kortyolgatom, forgatom a kortyot, illatozom, tökéletes. Szombatesti láz a helyi minimál pizzeriában. Összekacsintok a pizzasütő sráccal, az a cinkos összenézés, amellyel már meg is alapoztunk egy kezdeti beszélgetést. Egyszerűen szerény környezet, mint Puglia maga. Nem fennhéjázó, nem hivalkodó, csak a maga nemes egyszerűségében létezik. Próbálom feledni az előző két órát és átengedni magam a hely és az érzés szellemének.
2014. szeptember 7., vasárnap.
Kissé kótyagos fejjel jön el másnapi ébredés, kavarog a fejemben a Primitivo a reptéri „kalanddal”. Próbáltam rábeszélni magam, hogy a lelki békém üdvéért a bosszankodást majd fojtassam, ha haza értem, addig inkább a Primitivoval legyek többet. De tényleg, mennyire abszurd a Világ, hogy amikor a huszonéves (ő is Z generáció) autókölcsönző fiúcskától finoman sem baráti hangulatban elválok, ugyanis kissé más lett a végösszege a valós kölcsönzési díjnak, mint ami az előfoglalásomon szerepelt, Fellini filmes jelenetnek is beillő magánszámot ad elő, ahogy kilóg az 1. emeleti iroda ablakából – miközben én lángvörös dühvel próbálom a mini dízel Lanciat életre kelteni a parkolóban – és romantikus ordítással tudatja, hogy neki 2 órán belül lejár ám a műszakja és utána nincs más vágya e földkerekségen, mint Pugliat akár egy egész kerek héten át megmutatni nekem. Nem éééédes?
Már Monopoliban egy tengerparti bárban folytatódik a cselekmény, szemben és alattam a tenger, mellettem egy 70-en túli jókedvű brit nyugdíjascsapat és azon tűnődöm, hogy az előttem álló egy hetet hogyan tudnám a legtökéletesebben eltölteni a pihenés és a kultúra párosának jegyében. Végtelen nyugalom és a Mimosa koktél. Mi mást is ihatnék?:) 😉 Jó kezdet. Az önkritika mindig hozzásegít a hosszú élethez;) (Mimosa koktél összetevői pezsgő és narancslé, elegáns ital, van tartása, olyan, mint a gin tonik. Maga a fenség).
Szerencsém van. A tegnapi nappal vonult el az egy hete tartó viharzóna. Ma szikrázik a kék Ég. Lesétálok a tengerpartra. Nem tudom, mikor lehetett ilyen utoljára. A semmittevés bűvöletében a tengerparton. Csak a negyedóránként rajtam pattogó strandlabda hoz vissza a valóságba, de a rengeteg hajú olasz kisfiú negyedóránkénti bocsánatkérése után ici-picit sem akarok mérgelődni, elfogadom, mint a hely velejáróját:). Elkezdem a naplóm írni. A hely naplóját. Ez legalább olyan romantikusnak tűnik. Valójában pedig össze akartam szedni a gondolataim. No meg tényleg leírni, mit látok és élek meg ott és akkor. Mint az impresszionisták. Az impresszióimat.
Este ismét bekanyarodok a puritán pizzériába. A pizzasütő fiú mintha meg sem ismert volna. Érdekes; gondoltam, pedig előző este mekkorákat kacagtunk. De lehet, van egy ikertestvére. Mindenesetre többet nem mentem. Tartás bennem is van:). Inkább elkanyarodtam Monopoli városka által meghirdetett jazz koncertre.
2014. szeptember 8., hétfő
Alberobello. Készül a napló. Meg a számvetés. Úgy jöttem el otthonról, hogy nagyon fáradtan, de azzal a tudattal, hogy valami jó fog várni ide haza, érzem. Ezért összegeztem a lelkem, meg a történéseket az elmúlt hetekből. Igazából csak ki akartam írni magamból, hogy tisztán lássak. Aztán persze hátha rá is jövök valamire közben. Mondjuk nem nagyon jöttem rá, de legalább kiírtam magamból.:)
Alberobello pedig egy igencsak érdekes falucska a Világörökségek listáján. Manóházak. Amúgy nem azok. De látogatásom első fél órájában azt hittem, amikor is egy ékszerészboltos mesélt picit manófalva történetéről, és megmosolyogta a saját históriám.
http://en.wikipedia.org/wiki/Trullo
Alberobello a trullik földje. Trullo egyesszám, trulli többesszám. Apró kis kupolás házikók a középkorból, amikor az adóhatóság gyakran arra vetődött és olyan szegény volt a környék, hogy nem tudtak (és éppen ezért talán nem is akartak) adót fizetni. Kézművességből és mezőgazdaságból élt és él e vidék mind a mai napig. Olaszország éléskamrájának tartják. Tehát, amikor már messziről hallották az ott élők, hogy érkezik a hatóság, leszedték a manóházak tetejét, amely semmiféle kötőanyaggal nem volt összedolgozva, így relatív hamar lekerült a tető a lakótérről, a „manók” meg elrejtőztek. Így a hatóság meg volt győződve arról, hogy nem lakik ott adófizetésre kötelezhető állampolgár. Ez a rövid története Manófalvának. Egyedülálló. Rengeteg turistával, de ezzel nincs baj. Hiszen nagyjából ez az egyetlen számottevő bevételi forrása Manó-földnek. No meg a mesés culinaria.
Naplóm következő fejezeteit is kulináris élvezetek bűvkörében írom. Épp Bruschetta Puglieset majszolok Alberobelloban és egy jól behűtött kispohár fehérborral segítem a feldolgozást… :)…
Folytatása következik…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: