2014. szeptember 8., hétfő – folytatás
Néha jó egyedül lenni. Legalább is én nem nagyonszeretek gyakran egyedül lenni. De néha jó. És éppen így ücsörögök a bruschettámmal ezen kora őszi napsütéses, mediterrán napon Alberobelloban. Nem messze tőlem egy apró parkoló. Autósok jönnek, mennek, leparkolnak, kiparkolnak. Vicces így távolról nézni embereket és asszociálni. Például az bizton látható, hogy a kirándulók egyik fele turistaútnak definiálta a manóföldi kiruccanást, a másik fele pedig fancyben eltöltendő napnak. A kirándulós már-már túrafelszerelésbe öltöztette a családot, szigorún hátizsákot pakolva magukra, esetleg bakancsot is húzott, nyilván 1-2 szendvics is lapul oda benn, hisz soha sem lehet tudni…
(Hátha elrabolnak a M A N Ó K :)), a fencysek pedig az illogikus városnéző kiscipőben, pici piros Gucci ridiküllel, avagy valami hasonlóval tipegnek (szendvics biztos nincs), ellenben egy szájig leérő napszemüvegben és egy hím taggal, aki majd finanszírozza a kiruccanást. Egyben viszont mindkét tábor messziről, a gesztusai alapján egyetért: ha az autóban felejtettek valamit, és azért vissza kell menni, az bizton a nő hibája:D:D. Látni, ahogy visszafordulnak a parkoló távolabbi sarkából és a férfiak csak mondják-mondják a magukét, s mivel távol vagyok, nem hallom, de a gesztikulációkból ez semmi kétséget nem hagy maga után, hogy „Anyukám, pont ezt, hogy felejthetted bent?!”
Mindeközben én iszogatok, eszegetek, néha lehunyom szemem a simogató őszi Nap és a napszemüvegem alatt. Visszatekintek az elmúlt heteimre és történéseire. Megvilágosodunk néha, amikor szó szerint távolról szemléljük a dolgokat, rájövünk összefüggésekre, avagy csak nem értjük saját magunkat, hogy hogy követtünk el ekkora, szemmel is jól látható bakikat. Pedig elkövethetünk. Csak bocsássunk meg idővel magunknak, miután levontuk a konzekvenciákat, nem haragudhatunk magunkra hosszasan, az még nem vezetett soha sem jóra.
No, de kizökkenek az álmodozásból és ráveszem magam, hogy tovább induljak a mára még betervezett cseppkőbarlangba, Castellanaba. Amikor süt a Nap, az ember nem szívesen megy barlangba (szerintem), de aztán győz a kíváncsiság és valahol a kötelességtudatom is, kötelességtudat magammal szemben, hogy mit kell feltétlen megnéznem a környéken. Castellana természetesen a hegyekben van. Könnyen oda találtam a harmadrendű utakon. Pattog a kis Lancia, de hisz hazai, ilyen utakra tervezték;). Végestelen végig olajfaligetek kísérnek az alacsony, fehér kőkerítések mögül, egy-egy tábla tudatja, ki a gazdája a birtoknak. Csendes, megnyugtató táj, ez a vidéki kép új számomra, és természetesen egész más, mint az eddig általam megismert olasz tájegységek. Annyira szép ez az ország és mennyi arca van! De sajnos sokhelyütt nem vigyáznak rá. Szívfájdítóan nem.
Castellana egy csöpp kis falu – legalább is az én szememben az, itt Barin és Leccén kívül szinte minden vidék. Csöpp falvak, gyöngyszem központtal, amelyekből – köszönet a pénzügyi alapoknak – egyre több már nem csak leporolandó, hanem csillog is. Castellanaban pedig Olaszország egyik legnagyobb cseppkőbarlangját tárták fel, már az Unesco Világörökség-programjának része. Nekem egy cseppkőbarlang mindig valamiféle sejtelmesség. Bejutsz a Föld gyomrába, és a Föld egy olyan kincset oszt meg Veled, ami bizalomra épül. Gondoljuk csak meg, mennyi minden zajlik a Föld gyomrában, amit már csak akkor érzékelünk, amikor baj van. De a barlangok szerintem a Föld bizalma. Megmutat egy csodát, beenged a lelkébe és gyönyörködtet. Több kilométer hosszú, évezredek türelmes, sziszifuszi munkája. Sejtelmes hangok és fények. Mennyi fantázia-olvasmánynak adhat alapot! Olyan vicces, amikor sok turista (főképp nőnemű lények) elkezdenek sikoltozni, amikor egy-egy nem emberi élőlénnyel találkoznak a barlang falain, akik a sötét és nyirkos körülményekhez alkalmazkodtak és azon kevés választékból próbálnak menüt készíteni maguknak, amelyet egy-egy ilyen klíma nyújt. Érts itt például egy egysejtűt, avagy egy apróbb hüllőt, denevért. Amúgy is elgondolkodtató nem, hogy az ember fia oly gyakran felháborodik, hogy ahová ő beteszi a lábár, ott más is él, nem csak ő. Pl. cápa a vízben. Avagy kígyó a réten. Ilyenkor próbálom elmagyarázni, hogy mi jöttünk ide utoljára, ők előbb laktak itt. Van némi létjogosultságuk az ittlétüknek… Nem?
De jól elkanyarodtam Itáliától, ritroniamo!
Folytatása következik…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: