Kiapadhatatlan téma forrása és tudom, hogy már érintettem korábban. De hát lexikonok sorozata nem elég hozzá! Mily csodálatos adomány az élettől. Nem is tudom, hogy alakulhatott ki, maga a zene. Talán, az ősember próbált meg egyszerű eszközeivel a hangulatainak megfelelő zörejeket kiadni, vagy csak csupasz, funkcionális jelentősége volt. Dobolhatott botokkal, hogy összehívja a törzset, vagy ha veszélyt észlelt. Csak találgatok. Majd a sámánok használhatták varázsláshoz, bódulatba eséshez. De talán a madarak a legősibb zenélők, és minden csak utánuk jött.
Nem elképesztő, hogy egy dallam mennyi mindent elő tud idézni bennünk? Színeket, hangulatokat, érzéseket? Tud rettentő idegesítő lenni, tud emlékeket felidézni, vagy tud teljesen ráhangolni a szexualitásra? Tud könnyeket csorgatni és tud mosolyra fakasztani?
Mi ez egyáltalán? Olyan természetesnek vesszük, hogy van nekünk… Azon szoktam elmélkedni, hogy egy klasszikus zenét komponáló mester, hogy hall ennyi dallamot külön-külön? Hogy hallja, hogy mit fog játszani a hegedű, hogy élezi a húrokat fa testén? Hogy hallja, mikor kell összeütni a cintányért és pergetni a dobot? Hogy milyen hangokat kell leütni a zongorán, és mikor induljon el a csellószóló? Őszintén nem értem. De meghalnék zene nélkül. Hogy tud Yo-Yo-Ma úgy játszani, hogy lélegzik a csellója közben? Hallani, ahogy lélegzik és sír egyszerre, amikor a vonó hozzáér a húrokhoz. Hallgassátok csak a Misszió zenéjét és a hangszer lelkét:
The Mission / Enrico Morricone / Yo-Yo-Ma
Hogy Ludovico Einaudi pár zongoraleütéssel egy új, modern, romantikát teremtett. A minimalista stílusú olasz zeneszerző. Aki a fekete-fehér billentyűinek “egyszerű” játékával korszakot alkotott és komponált fergeteges aláfestést az elmúlt évek talán egyik legjobb hollywoodi filmjéhez?
Ludovico Einaudi / Intouchables
Na és a karmester. Ül a nagyzenekar a színpadon. Izgatott figyelem a közönség és zenekar soraiból. Köhécselés a publikum felől, kisebb, utolsó (rá)hangolások a zenészektől. Megleheli, megtörölgeti a szemüvegét, hogy “pontosabban” tudja követni a partitúrát. A nagybőgős úr odabiccent a hegedűs akademistának, picit flörtölnek is tán. És egyszer csak sietős léptekkel feljön a színpadra a karmester, elégedetten végignéz kis hadseregén, akiket az elkövetkezendő órákban dirigálni fog. Megfordul a közönség irányába, jobb kezét a szíve tájékára teszi és picit meghajol, ezzel érzékelteti alázatát közönsége és a zene felé. Visszafordul, feláll a kis dobogóra és lendül a karmesteri pálca. Minden, vezényszóra. Szó szerint. Nagykarmozdulatok, apró tükktükktükkök, amikor pizzicatot játszik a hegedűszólista. Ritmusba hozza a dobost, és már látom, hogy készül a cintányéros, függőlegesen a két fedél. Én mindig nagyon sajnálom egy klasszikus zenekarban az ütősöket. Lehet, az egész tétel alatt, csak egyszer kerül rá(juk) a sor, de annak viszont mérhetetlen precizitással ott, és akkor kell elcsattannia. Lehet, hogy egy balettban éppen erre az “ütésre” ugrik a hercegkisasszony a herceg karjába, ha egy picit is elcsúszik a ritmus, a földön találja magát;)
Szóval minden szól egyszerre, harmóniában. Aztán hirtelen, egy ellentmondást nem tűrő mozdulattal int csendre mindenkit, elhallgattatja a sok hangszert, engedelmesen szót fogadnak zenészek, még a közönségből érkező orrfújás is abba marad. Lekeveri a nagyzenekart és helyet biztosít a szólistának, aki századmásodperc pontossággal veszi át a szólamot. Egyszemélyes játékával folytatja ugyanazt a dallamsort, amelyet a nagyzenekar vitt előtte. És mily érdekes, amikor a szólista versus sokhangszeres változatot hallgatjuk. Mit lehet kifejezni egy hangszerrel és mit egy egész zenekarral, pedig az alapdallam ugyanaz? Erre egy gyönyörű példa Smetana Moldva kompozíciója. Ahogy a kis érből csermely, majd a nagy Moldva lesz. Ezt a folyamatot hangszerekkel szerintem nem lehetett jobban megkomponálni:
Ahogy a kis ér átküzdi magát a talajon, majd patakká növekszik, átrobog sziklákon, megduzzad a lezúduló esőtől, majd egy drámai kiterebélyesedéssel megérkezik Prága határába és végtelen eleganciával válik a város egyik szimbólumává, majd ahogy elhagyja a polgárosodott nagyvárost, kiér egy tisztásra, ahol tündérek lejtenek fátyoltáncot. Végkifejletként a folyó elér nyughelyére, ahol sok kis mellékággal karöltve ömlik bele a tengerbe, és eggyé válnak.
Ekkor a karmester is a mű végét jelzi a zenekarnak és elmosolyodik. Megfordul, ismét a szívéhez teszi a kezét és most mélyebben hajol meg. Zubogó taps és egy-két elégedettséget jelző füttyszó keveredik a koncerteremben. Visszafordul zenekarához, megköszöni nekik a játékot, kiemeli a szólistát, aki szerényen egy aprót biccent a fejével. Majd megint rámutat a zenekarra és a közönségre, utalván a közös sikerre.
… és én még mindig azon ámulok, hogy egy zeneszerző mily módon hallhatja ezeket a csodálatos dallamokat együtt és külön, és válhat ez egy meseszép egésszé…? Nem tudom, de biztosan egyik fokmérője a zsenialitásnak.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: