Szolidaritás

Mit is jelent e szó? Sok mindent. Jelenti szerintem alapvetően azt, hogy előítéletek nélkül együtt érzek valakivel. Egy személlyel, egy társadalmi csoporttal, az állatokkal, mindegy is. Ez a mai Magyarországon nyomokban fordul elő. Nyomokban, mint amikor ráírják egy joghurtra, hogy nyomokban diót tartalmaz, ezért akinek arra allergiája van, az reszkessen. De nem elég, hogy csak  együtt érzek vele. S bár az is fontos, semmi kétség és az alapja mindennek, de ennél több kell. Méghozzá, hogy teszek is érte. Teszek érte egyénileg, teszek érte társadalmilag.  Felhívom a figyelmet például arra, hogy baj van és segítség / támogatás kell neki(k). Talán ez a helyes kifejezés itt: támogatás. Önzetlenül. Ez mindennek a kulcsa. Az önzetlenség. 

Nyáron ellátogattam egy új balettiskolába, túl sok lenne a szünet… A balettmester egy 40-es úr, kedves, megfelelő mértékben kritikus, de mókás is,  csupa jó szándékkal. 40 fok a teremben, rúdgyakorlat. Mellettem áll egy kövérkés kislány. Ő tényleg kövérkés, már ducinak sem mondanám;), 10-12 éves forma. Rögtön kiszúrtam, hogy nagyon ügyesen leképezi azokat a gyakorlatokat, amelyeket akar. Amelyeket nem, mert nem füllik a foga hozzá (legalább is én persze ezt hittem….), ezen idő alatt oda megy az ablakhoz, kifelé nézeget, kimegy a teremből, majd egyszer csak visszajön, legurul spárgába nagy mosollyal, majd visszaáll a sorba. A mester megdicséri, amiért meglehet;), az egyéb akcióira finom, humoros megjegyzéseket tesz, de van is rá befogadóképesség a túloldalon. Őszinte elismeréssel nézem Zsanit, ahogy van bátorsága beállni az órára főképp, ha még tekintetbe is veszem a gyerekek gondolkodását és félelmeit. Biztosan meg- megszólják az alakja miatt, a balett pedig kifejezetten nem a túlsúlyosok mozgásformája.

Az óra végén megkérdeztem a mestert, hogy mit kell tudnunk Zsaniról, a különleges “osztálytársról”. – Ő a “mi Zsanink”. Zsani a Nyóckerben él és jár iskolába, a mester pedig ugyanitt tanít egy maroknyi elkötelezett művésszel együtt önkéntesen, egy olyan művészeti iskolában, amely hitvallása, hogy lehetőséget mutat (és ezzel teremt) ezeknek a társadalom peremén élő gyerekeknek rámutatván arra, hogy van kitörési lehetőség, és az élet nem csak abból állhat, amit esetlegesen otthon látnak és ami gyakran talán nem az, ami a követendő lenne. Így került a “mi Zsanink” a balettórára, egyedül jön-megy, közlekedik. Vidám és sugárzik belőle az életszeretet. Arra is fény derült, hogy Zsani, amikor kisétál a balett-teremből óra közben, gyakran a folyosón gyakorolja a lépéssort és amikor összeállt, akkor szó szerint visszaáll a sorba, csak nem mer a többiek előtt próbál(koz)ni. És most már nem konyhás néni szeretne lenni, hanem állatorvos.

Nos, én ezt hívom szolidaritásnak. Hogy lenyúlok és legalább megpróbálom felemelni azt, aki magától nem fog tudni.  

Másik példa, szeretett balett-tanárnőmtől, aki többek között az alábbi intézményben is tanít:

Budapest, Zugló. Arany János Művészeti Iskola. Az iskola hitvallása az alábbi, idézet a honlapjukról:

“Az iskola a mũvészeti nevelés sajátos módszereivel olyan személyiségeket, kíván kibocsátani, akik a mindennapokban harmóniára törekszenek. Igényük van az önmũvelésre, önállóságról, öntevékenységről és magas fokú együttmũködésről tesznek tanúbizonyságot. A kulturált viselkedés szabályait betartják, és igényük van arra, hogy másokkal is betartatják.

A nevelésben nem választható szét az egyéni személyiségfejlesztés és a közösségfejlesztés, ezért a két területet egységben látjuk, és a fejlesztéssel kapcsolatos feladatok is ezt a szemléletet tükrözik.
Ennek a törekvésnek az a célja, hogy a közös mũvészeti élmény is az öröm forrása legyen, hogy a közös élmények erősítsék személyiségüket.”

Egyik legjobb családi barátjuk is itt okult. Ma Bécsben él, táncos. Előtte éhezett. Szó szerint. Amikor iskolába járt. Ide. Mi ma a helyzet? Hogy a Magyar Állam csökkenti a művész-szakokra felvehető diákok számát. (Mondjuk nyithattak volna egy Állami Művészeteket támogató kart, ez így mindenkinek “egyszerűbb” lenne, azt hiszem…!) Nem kell ennyi táncos. Oké, értelmes indokokkal, még valahol ez az álláspont is védhető lenne. De látjuk a fentebbi példákból is, hogy itt nem is feltétlen az a cél, hogy mindenkit a színpadra képezzünk, hanem hogy például felzárkóztassuk. Nem csak a táncban. Hanem magában társadalomban. Hogy szolidaritásból esélyt adjunk neki. Mert az az esély, hogy kinyitok neki egy ajtót, amit meg sem találna magától, mert sötét van. F..ck Magyar Komány!