Sokat foglalkozom mostanában azzal, hogy hogyan tudnám leállítani azon a gondolataim, amelyek csak rombolják a lelkemet, mert energiát rabolnak és elviszik a figyelmem, például magamról. Ezért tanulok koncentrálni valami nagyon rövidtávú célra. Ezt tanácsolja sok filozófiai irányzat, vallás, pszichológus. Hívhatjuk flow élménynek, hívhatjuk élj a pillanatnak, mert nincs múlt és jövő (legalább is változtatni egyiken sem tudsz feltétlenül, de múlton semmiképp, a jövőd meg függ a jelentől…). Ez irtó egyszerűnek tűnik, és közben talán a legnehezebb feladat. Pont arra koncentrálni, amit csinálsz, semmi máson? Senki sem hiszi el, amíg nem próbálja, hogy mennyire kínszenvedés az elején! Nem rágódni egy pasin, egy munkahelyi zűrön, egy dugón, egy barmon az úton előtted, az anyukádon, az estéden, hogy ki és miért nem hívott fel, hogy csöpög egy cső a lakásban, higgyék el, embertpróbáló nem agyalni rajtuk, miközben alapból valami mást csinálsz. Legalább is nekem… Pedig ha már kicsit is sikerül, akár pár másodpercre is csak megvalósítani, egy annyira, de annyira felszabadító érzés! Mintha egy óriási szikla gurulna le a fejemről.
De egy valamit észrevettem, ha az ember sportot űz (és nem belőle;)), akkor ez egy fantasztikus gyakorlóterep. Főképp, ha nem monoton mozgást végzünk, bár abban is felfedeztem tudatos gondolatvezérlést. Talán ma sikerült először egy picit hosszabb ideig a megvalósítás. Balettóra. A legjobb gyakorlóterep. Eddig gyakran átutaztam egy-egy gyarkorlatot, elmerengtem, elbambultam, nevezhetjük kisasszonyosan, avagy köznapian. Aztán a fogalmam sincs milyen gyakorlanak ugrunk neki, de annak sem, hogy mit csináltam az előző 30 másodpercben…. Szóval kitaláltam, hogy tényleg vizualizálom, miközben végigfeszítem a spiccem és a nagylábujjam, amely harmónikusa követi a rüsztöm ívét, és ha még a körmöm vizuális meghosszabbításánál is tart az erőkar, akkor jól csinálom.
Aztán jött a spárga és a ráborulás. Szerencsésnek mondhatom magam az adottságaim miatt (állítólag), na jó, tényleg. Ráborulni a nyújtott spárgalábamra, nem okoz gondot, már-már pihentető. De aztán az üdítő korrekció, hogy mindezt feszítsem át a végletekig, a spiccem is, feszüljön a combizom, görcsöljön hátul a vádli. Minőségbeli különbség, mint az „ernyedten” ott heverő lábamon pihengetni. És a kép, amelyet előhívtam. A kép, amelyet az orthopéd rendelő falán látok, a testrészek izomrétegekkel, a keresztmetszet. Pedig ahogy feküldtem a combomon, pont ezt láttam. Ahogy vér tódul az izomrostokba, ahogy mozgósítják magukat a sejtjeim, hogy még jobb legyen, fejlődjön a test. Ez talán az élj a pillanatnak.
No meg az írás is ilyen, ha elkap a gépszíj. Bumm, bele, és pörögnek a sorok. Néha csak az akarat van meg, de könnyen eltérít az agyam. Pedig azt behh jó lenne néha kikpacsolni. Azt képzeltem, hogy legalább estére, szétzipzározhatom a fejem és kitehetem az éjjeliszekrényre az agyam. Így legalább este eljöhet a megkönnyebülés, hogy nem lepnek el a gondolatok, s békésen aludhatok. De neeeem, akkor is támadnak….
Egyébként az elmúlt egy hónapban lassan megtanulok vizen járni. Állítólag a Vizöntő hava… Ha ugyanazon spirituális képességekkel bírnék, mint aki ezt tette a Bibliában, szerencsés lennék, gondolom…
De két hete, kora reggel arra riadok otthon – épp frissen mosva, a sportfürdőköpenyemben leülvén a gép elé – hogy óriás robaj ered valahonnan. Felhőszakadás januárban? Furcsa jelenség lenne! Kitipegek a teraszra, kiteszem a kezem, ahogy tanultam gyerekkoromban, de esőnek semmi nyoma. A zubogás pedig konstans. Jesszus, talán a pincéből jön, eltörött a vízvezetékcső?! De vadász-éles fülem nem az alagsorból eredezteti a hangot… és ekkor elém tárul a látvány: S bár köd van és az egész körülmény gusztustalan, a felimerés kétsége nélkül hömpölyög az Ipoly sebességű folyam kis utcámban, beáramolva kertembe, körbenyalja, majd halad kifelé az autóbeállón keresztül és zubogva árasztja el a szomszédaim. Döbbenten szemlélem. A sírás és a pánik kezd megrohamozni. Nnnnnne most, mondom a könnyeimnek. Most reagálj gyorsan és hatékonyan. Intézkedj, majd utána morzsolhatod a könnyeid. Szóval jön a modern technika, keresőszavak, majd a Katasztrófavédelem. Riadtan, félve, nagyon egyedül. 105. Nyugodt hang. Gondolom, edzésben vannak a pánikoló betelefonálóktól: Asszonyom, álljon ki az autóval és ásson egy árkot a ház köré! Mi meg szólunk az illetékeseknek. Árkot? Jól hallottam? Egy árkot? – Kedves uram, árkot nem ásnék most (ásóm sincs még…), de megköszönöm, ha risztják az illetékeseket és azonnal kiparkolok az autóval.
Pár héttel később. Munkásreggel. Ömlő eső. Indulok a dolgozóba. Zárnám a házat, pötyögném a riasztókódot, amikor is az előszobában egy tócsába lépek és a nyakamba zuhannak a frissítő vízcseppek. De hát mi történik itt már megint? Azt a leboruló szivarvégit, csak nem beázik az előszoba?! Rövid szcenáriójáték: Ereszt a panorámateraszom!
Aztán már csak a „konstans” fürdőszoba-szivárgás megszüntetésének kidolgozása maradt hátra. Csak szét kell verni a helységet, hogy megtudjuk, melyik cső a bűnös darab. Újabb projekt és egy rakás pénz. Mert milyen jó, ha multiknál edződünk és otthonunkat is egy projektnek kezeljük. Bár ilyen esetekben a mérföldkövek csak egy részét határozzuk mi meg. Álljunk agilisan hozzá. Szerezzünk egy szponzort és válljunk G.I. Jane-né. A szponzor még hiányzik, de talán félig már Jane vagyok.
De mondom, felhívták figyelmemet, hogy a Vízöntő hava van. Tény, ez is egyfajta flow élmény, bár nem pont effélére vágytam…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: