Mindjárt március. Nagyon várjuk! Rémes volt ez a február, rengeteg eső. Csupa sár minden!!!! Órákig tisztogathattam magam a piros plüsstakarón esténkén. Tudom, le lesz kövezve a kert első része hamarosan, hogy ne ragadjon bele a mancsunkba a föld, sok pénzbe kerül ez majd „nekünk”, de értünk a Gazdi még ezt is megteszi.
Új módszert eszelt ki, hogyan tehet minket „tisztába”. Kiválasztott egy viseletesebb frotír lepedőt és rám borítja az előszobában, belecsavar, én meg pont úgy érzem magam, mint amikor a tonhalat elejtik a nagy hálóval. Az első alkalommal, amikot megszületett ez a brilliáns ötlet, még fel is emelt, azt hitte, jó móka, de neeeeem! Rúgkapáltam, hogy tegyen le azonnal! Én nem az a csajos kislány vagyok, aki szeret bújni, meg hízelegni, nem vetted eddig még észre?? Szereztél volna még egy simaképűt, mint Füli, akkor az biztosan dorombolna neked, meg puszikat osztogatna, de én drótos vagyok, vagánysággal kereszteztek.
A héten szabadságon van, ezt már szeretem. Sokkal tovább alhatok a kosárban reggel, meg minden nap megyünk sétálni / futni. Ha nem mennék, Fülivel rettentő nagyot hisztizünk. Fülivel nem mindenben értünk egyet, de abban, hogy a séta jár nekünk, abban igen. Ha már sejtjük, hogy indulunk, Füli neki áll szólamozni, erre nagyon ideges lesz a Gazdánk:). Olyat csinál Füli, hogy Vaúúúúúúúúúúúú és közben táncol:))))). Én is próbáltam megtanulni, de ez olyan fiús dolog, én inkább rengeteg aprót topogok a csinos mancsaimmal. Mindig rálépek a cipőjére, amikor a dolgozóból jön haza, avagy oda tart és ettől kifejezetten ideges lesz. Hihihiihih, de egy kis csínytevés mindig belefér! Pedig úgy várom, hogy hazaérjen és bemehessünk a nagy házba, kapok pocaksimit, és igaz, hogy nem szeretem a gügyörészést, de azért a hasam simogatása mindig dukál.
Felfedeztem a madarakat. Minden bokorról leugatom őket. Végre megértettem, hogy vizsla vagyok. Bemászok mindenhová, engem nem tud visszatartani egy szúrós növényzet, vagy bogáncs, én nem vagyok olyan kényes, mint ezek a simaképű úrigyerekek. Egyensúlyozok kétlábon, ők meg csak csiripelnek, hogy balga, balga, balga kutya! Ide úgysem érsz fel, menj innen! Visszaugattam nekik, hogy ne becsüljék le a képességeim és ne froclizzanak tovább! Az egyik rigópapa azt mondta, hogy eltévesztettem a zsákmányt és nekem nem rájuk kell vadásznom, hanem nyúlra, meg kacsákra. Nem tudom, mi az a nyúl. Nem mutatta még meg a Gazdám. Kacsát már láttam, azt hiszem. Nyáron, amikor lent vagyunk a Dunánál és pancsolhatok. Ők azok, ha jól sejtem, akik illegetik magukat a parton, aztán egy jól begyakorlott tornászmozdulattal landolnak a folyóban és szórják szanaszét a szikrázó vízcseppeket. Fülit amúgy már ők sem is veszik komolyan. Tudják, hogy egy édes-kedves vizsla-jógi. Csodaszép, jóképű, csupaszív, de az, hogy a kacsák komolyan vegyék, ahhoz túlságosan jólelkű, nem úgy mint én!:) Ide nekem az oroszlánt is!
Én csak a sétálóbotoktól kapok frászt az erdőben. A minap is elmentünk futni a Pilisbe és jött szembe három férfi. Mindegyiknél sétabot. Az meg minek kell nektek, emberek? Van két lábatok, ha meg borultok, ott a kezetek. De az, hogy óriás botokkal járkáltok az erdőben és ezzel engem riogattok, ez igazán nem szép. Viszont felszedhetnétek a szemetet vele! Ez a három férfi is baktat, én megtorpanok, elszállt a szakállamból is a bátorság, elkezdek hanyadt–homlok rohanni az ellenkező irányba. A gazdám meg egyre kétségbeesettebben kiáltozik utánam, hogy K ÓÓÓÓÓÓ C OOOOOOS, gyere vissza! K ÓÓÓÓÓÓ C OOOOOOS, ne szalajd el! Erre tuti, hogy az összes őzike, aki a környéken legelészett, elvágtatott! Egy idő után tényleg megtorpantam és rájöttem, már alig hallom a gazdám, viszont nem ismerek itt semmit és senkit, a fák morognak, a bogarak zsizsegnek a téli napsütésben. Jaj nekem, hogy kerülök most haza? Mi lesz, ha nem láthatom többé a Gazdám, meg Fülit és nem bújhatok be a kosaramba? Jaj nekem, muszáj valahogy visszatalálnom. Aztán felemeltem a fejem, nagyot szippantottam az erdei levegőbe és egyszer csak megéreztem a saját szagom – hisz mégis csak vizsla vagyok – és csaholtam vissza a csapásomon, futottam, csak futottam, ahogy a lábaim bírták és már láttam is a távolból Fülit és a Gazdám pompomos sapkáját, ahogy kétségbeesve áll a lanka tetején. Jövök már, jövök! Ne hagyjatok iiiiiittttttt! De aztán észrevettem, hogy a három botos ember még mindig ott áll az úton, szórakoztatják a gazdám ès ők is engem hivogatnak. Jó csaj, én is tudom, de ha nem mentek odébb, akkor soha sem juthatok haza! De szerencsémre az egyikük bölcs volt es belátó, végül a hegyoldalra vezényelte a társait, felkúsztak botjaikkal, én meg mint süvítő szél vágtathattam vissza a Gazdámhoz, akinek úgy neki csapódtam a sípcsontjának, hogy majdnem elterült az avarban. De most még erre sem haragudott. Kaptam rengeteg puszit és oldalpaskolást (jól van, ez most kivételesen nekem is jól esett;)).
Hazaértünk. Megreggeliztünk mind. Persze mi először:). Aztán még Fülit nyúztam egy picit, hogy ne legyen már ilyen puhány, játszani kell, hiszen ez tartja fiatalon az emb…t, azaz a kutyát. Aztán elterültünk a fűben és élveztük, ahogy bundánkat átjára az első igazi, tavaszt sejtető napsugár. Valami megcsiklandozta az orrom. Nahát! Egy hóvirág! Itt a tavasz Gazdi, itt a tavasz Gazdi!!!!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: