Egy örök téma, örök kérdésekkel. Milyen szerencsések vagyunk mi, írók, hogy ez a szó (és maga a párkapcsolat;)) kiapadhatatlan írások forrása. Prózáé, versé, blogé, cseté, üzeneté, levélé, mindené.
Letűnt korok eltűnt világai.
Fogadások, táncrendek, családi cselszövések a szezon báljára. Lányos teázások és messzelátós követése a kiszemeltnek a birtokon is túl, a kúria első emeletéről. Zavartól kinyíló arcpír, csillogó szemek, becsempészett levelek, dekoltázsban tartott üzenetek, gyertyafényes álmodozások. Ültetési rendek, pletykák és intrikák, asztal alatti lábjátékok. Séták a kertben, nagy beszélgetések a birtoki lovaglásokon, pózolt civakodások, lopott csókok a platán alatt. Családi átbeszélések és vagyonfelosztások.
Aztán jött az egybekelés. Hol érdekből, hol tiszta szerelemből. Lett belőle hűség, avagy a cseléddel légy-ott. Jött a gyerekáldás, avagy ha nem, az átok gyanuja.
XXI. század. A monitorok mögött.
- Helló! Hogy vagy? (Nyílván nem érdekli, egész jól általánosodik az amerikai kultúra… Sokkal fantáziadúsabb lenne: Szia! Te hogy szereted a kávét? De idáig már nem jut el, ÁÁ, ugyan!)
- Te mit keresel itt?
- Helló! Jól, köszönöm. (Hogy máshogy lennék…;))
- Szerinted?
- Mióta nincs pasid?
- Tessék? Már ne is haragudj, de ehhez mégis mi közöd? Ismerjük egymást? Együtt fröccsöztünk tán egy bringatúrán a Balaton-parton?
Mi történik ebben a dimenzióban? Hogy gondolhatják emberek, hogy intim dolgokat egy avatárral osztok meg? Ha valaki ezt teszi, az meg is érdemli… Az én értékrendem szerint.
- Küldesz még fényképet magadról?
- Persze, egy egész portfolióm van ezekre az alkalmakra!
Amúgy Ti olyan bolondok vagytok! Most komolyan, nem mindegy, hogy küldök-e vagy sem? Ez az egész egy virtuális játéktér. Küldhetem Cindy Crawfordot, meg Margharet Thatchert, választhattok! Hát ember, fogalmad sincs róla, ki vagyok! Mint ahogy nekem sem arról, hogy Te ki a szösz vagy. Teljesen mindegy, hogy mit küldök, pont! Buták vagytok.
Értelmetlen, arctalan párbeszédek, emocionális ikonokkal való „gondolati” megjelenítések. Valóban sokkal egyszerűbb, mint jelzőkkel cizellált igékkel leírni mit is „érzel”. Már, ha itt bárki is érez valamit. Mert az a gyanum, hogy nem tesz ilyet. Magára húz egy X colos monitort, magára ránt egy álnevet, és máris elindul a XXI. századi riói virtuális „karnevál”. Egy anonym, következmények nélküli billentyűcsata a “letilt” gombbal. És az eltűnés. Az abszolút következmények nélküli eltűnés. Vad. Sosem láttalak, sosem láttál, sosem hallottalak, sosem hallottál. Csak valamit pötyörésztél a neten. Kitöröltelek.
De egy valamit még mindig nem értek. Őszintén. Ha valaki tényleg társat keres, akkor miért pötyörészik 5*5 mm-es billentyűkön napokon és napszakokon át, ahelyett, hogy ugyanazért a nulla költségért felhívja a másikat és megtudja, hogy az illetőnek kappanhangja van-e vagy sem, baritonon búg, vagy barbin affektál, esetéleg Amanda Learként okoz már az éterben szexuális gondolatokat (érettebb korosztályok előnyben;), aki meg nem érett, keressen rá és hallgassa a hangját. Bizton rájön majd:).)
Őszintén kiváncsi lennék ezekre az emberekre a való életben. Szimplán szociológiai és pszichológiai érdeklődésem miatt. Kiváncsi vagyok, hogy mi történik az elcseszett virtuális élet(e) és a piacrajárós, kutysétáltatós, avagy dolgozni igyekvő között. Hogy van-e bármi kapocs a kettő létében. Hogy milyen lenne szembesíteni őket virtuális önmagukkal és ikonjaikkal. Hogy a való életben mennyire lennének bátrak? Hogy mi történne, amikor a szemük előtt nem egy fénykép és avatár, hanem egy hús-vér, illatos, hangja van ember áll. Amikor már szembesülnie kellene a valós reakciókkal. Ami lehet az, hogy nem jössz be Édesem!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: