Oly sok ember szerelme Toscana. Hogy másoknak miért, azt nem tudom. Csak azt, amiért az enyém. Elsőként – természetesen azért, mert azt a nyelvet beszélik benne, amit én a Világ legszebbikének tartok. Másodjára, pedig a lenyűgöző tájegységeiért, a gasztronómiájáért és ezek között is kiemelkedő színvonalú boraiért. A lankák, a szőlősorok, a lágy őszi színek, ezek mind-mind bolondulásig szerethetővé teszik Toscanat. Az olasz nyelv dallamossága és muzikalitása pedig zenekar a háttérben. Talán kevésbé ismertebb a Livorno – Pisai vonulat, csodálatos hegyeivel, erdőségeivel (és a sok vaddisznóval:)), meg persze az igazi vezetési izgalmakat kínáló kanyarulataival tette emlékezetessé őszi túrámat. Kiváló futóterep, óriás séták, tengerpart, minden, ami jó lehet.
De Toscana szíve Chianti. Legalább is a borok szerelmeseinek mindenképp. Mekkora szerencse övezett, amikor kedvenc barátném felhívta a figyelmemet arra, hogy éppen azon pár napon, amikor a közelben állomásozunk, bor-expo kerül megrendezésre. Egy vörösbor-Paradicsom. Nagyságrendileg 50 kiállító, első sorban családi pincészetek, vérsűrűségű, bíborszínű nedűk csorognak a poharakba. Rövid interjúk a borászokkal, ismerkedtem a chianti szabályaival, minősítési feltételeikkel. Családi pincék, nagyságrendileg 20 és 30 hektárnyi birtokok. Harsány amerikai akcentus, már várom a nagy boros-csomagok elkészültét, és a hajóval történő szállítás feltételeit…;) Jó piac a tengerentúl, megértem:). Nagy vágyam, hogy egyszer eljöhessek dolgozni ide és kitanuljam a szakma csínját-binját, ez olyan szenvedély, ami egy életen át elkísér. Szolid a választék….:
https://it.wikipedia.org/wiki/Vini_della_Toscana
Szállásunk Montepulciano „peremterületén” szó szerint a szántóföldön. Olasz kifejezéssel élve: „agriturismo”-ban. Sosem szálltam meg „igazi” szállodában Olaszországban, nem jó az ár-érték arányuk, sem a minőségük. A magánszálláshelyeket sokkal többre tartom, arról nem is beszélve, hogy a nem létező portásnak nincs idegennyelv kényszere és nem akar tiltásom ellenére sem angolul, vagy németül karattyolni, hanem tiszteletben tartja hogy jól bírom az anyanyelvét. És éppen ezért iszom minden szavukat, hogy megtudjam mi látnivaló van, amiről turista nem tud a környéken, avagy milyen hordóban érlelik a Brunellot. Ekképp találtam rá a Rossi családra. Mintha hazamentem volna. A természetszeretet, az állatimádat és a kemény munkás hétköznapok együttesen lengték be a kacagásokat. Rosalia, Irene, Roberto. És a gyerekek. No meg a kutyák. Maja és Shiva, a birtoklakók. A házőrzéstől igencsak messze álltak, de emblematikus figurái a haciendának. Roberto egy 60-as, csupa szív és lélek. A Corriera dello Sportot igazgatta évekig, felesége Rosalia, a hallatlan munkabírású római bőrdíszműves lánya. Gimnazista szerelem az övék, Rosalia a családi bőrkészítőműhelyt vitte sokáig Rómában, amikor is egyszer haza látogattak Robertoval, ugyanis Roberto muntepulcianoi. Talán egy régi magtár lehetett a rozzant óriás épület, sok hasonlóval találkoztam a futásaim közben. Kívülről maradt ódon, stílusos, de úgy, ahogy van tökéletes. Belül az otthonosság, a vidéki turizmus luxusával. Az óriás konyha, a kemencék, a kandalló, az óriási faasztal, oly sok vendégnek és családtagnak adott már meleget és otthont. Mily sok Karácsony, nyári élmény és pletykás vacsorák ismerője és tudója.
Nagy adag tészták, isteni marha steakek, ropogós sütik és sajtok kunkorodtak le róla. Rosalia fáradhatatlan, kemény asszony. Akinek minden szavára figyelek, keresem a társoságát. Tényleg nem tudom, hogy győzi energiával… Megszerettem a hangját, a humorát, a nevetését, de egy percre sem láttam leülni: a nemesi gesztusok és a sugárzó műveltség mellett megmaradt az alázata a munkával szemben. Mert ez az alázat maga a munka szeretete. Talán el is rabolta őt egy picit.
A tyúkokat nem vágják le, csak tojást adnak. Hiszen ők is a család része. Márpedig jó esetben az ember nem gyilkolja a családját. Aztán ott a sáfrányültetvény. Az arany-növény. A húsleves aranyló színe, a gyógynövény, a csodaszép virág csak úgy, önmagában. Meg a napelemes autótöltő.
És a lekvárok. No meg Roberto. Nem mintha ő a sor végén állna!:). Szeretete, védőernyőként öleli a családot. Irigyelem őket. Nem csak Toscana miatt. Hanem úgy az egész végett. Fantasztikus lehet nap, mint nap a családi üzletet vinni. Tudom, nem lehet könnyű, tudom. Nem vagyok naiv. Ebben ne is ezt lássák, most Olvasók. Csak az építkezés, felépítés és az alkotás örömét. Valamit, amit ők maguk a semmiből teremtettek. A többezernégyzetméteres gabonatárolóból saját otthon, majd a vidéki szállás kialakítása, egy márkanév felépítése. És a márka ők maguk. A szeretetük, a szívélyes vendéglátás, a környezet és természet tisztelete. Elgondolkodtató. Engem legalább is biztosan (el)gondolkodásra serkent…
