Sok mindenre:). Például egy irtó nagyot aludni. És nem csak aludni, hanem utána lustálkodni, olvasni, hosszan reggelizni és pizsamában maradni. Milyen klassz is úgy legálisan pizsamában lenni, hogy betegek sem vagyunk, meg lustának sem tűnünk, hiszen szakadó esőben még a kutya sem szeretne kimenni (amúgy igen…:))), de mindegy;), kertészkedni sem lehet, így minden adott arra, hogy LEGÁLISAN lehessen pizsamáskodni.
Csajos cikkeket olvasni, meg végeláthatatlan tejeskávékkal visszacihelődni a paplan alá és közben hallgatózni, hogy kopog-e még az eső az ablakpárkányon. És néha le-lekukkantok, hogy a négylábú brigád nem méltóztatik, ha csak rövid időre is, de kiszaladni egészségügyi okokból. De valahogy, mintha éreznék – és szerintem érzik is – hogy kint kutya idő van, a biológiát meghazudtolva, az utolsó pillanatig várnak a meleg fészek elhagyásával. Aztán persze ultra-sebes módon térnek is vissza és helyezkednek el karikában egy megnyugtató mély szuszogás közepette.
Szóval, a pizsamáskodáson kívül is remekül lehet szöszmötölni a házban. És mindezt úgy, hogy úgy telik el az a bizonyos szombat, mintha egy nagy levegőre kifújtuk volna. Példának kedvéért, el lehet kezdeni mackóban selejtezni, ami nagyon veszélyes;). Ilyenkor remek időtöltés régi számlákat, illetve hivatalos ügyiratokat olvasgatni és a megkopott dátumozásból megtippelni, hogy elévült-e vagy mégsem. Nosztalgiázni egykoron volt munkaviszonyokon, eladott autók papírjain, avagy elcserélt ingatlanokon.
No, de az igazi mélyrepülés a képeslapos doboz kinyitásakor történik. Előkerülnek a balatoni és a Fekete-tengeri naplementés képeslapok barátnőktől és egykoron udvarlónak titulált, mára már a nevüket is nehezen kibogarászható aláírások, nagyjából ismeretlen alakoktól, mindenféle nyelven. Vannak telefonszámosak és vannak a „majd kereslek” végűek, meg a remélem, „jól telik a nyarad”! Egyik jobb, mint a másik! Egy darabig vártam a „majd kereslek” ígéretet, nagyjából 25 éves koromig, ami soha sem bíztató, erre jöttem rá a 25. évem tájékán. Hogy ez a lerázós szöveg. Aztán feltűnt, hogy valaki már 18 évesen járt a francia Riviérán, én meg mindig csak Széplakon pingpongoztam a SZOT üdülőben nyaraló oda verődött ifjakkal. Na, abból születtek a képeslapok:D
Aztán megtaláltam a féltve őrzött, becsomagolt szerelmesleveleket. Kinyomtatva, összerendezve, nejlonba göngyölve. Ekkor vesztem el teljesen. Időben. Nosztalgia, könnycseppek, tiszta szívből kacagások, emlékképek, minden hömpölygött egyben. Sokra emlékeztem, párra nem és néhányra máshogy. És mekkora tanulságok kerekednek! Amikor az ember oly jóízűen tud nevetni egykori önnön magán és amikor felfedezi, hogy egyes dolgokban még mindig nem volt képes fejlődni. Hhhhhát, ezen el kell(ene) gondolkodni. Mert mindegyikünk született valamiféle képességgel, látásmóddal, ami vagy sikerre viszi a társas kapcsolatainkat, vagy nem. Valóban figyelemre méltó, hogy piciben akkor ugyanazzal küzdöttünk, mint most, csak már nagyban… Aztán az emlékek felétől megszabadulok, a másik részét gondosan visszazárom.
Tovább bogarászom. Jön a ruhásszekrény. Régi ruhadarabok, amelyeket tuti biztos, hogy soha többet nem hordok majd, de nincs szívem a kihajítani. Egy rénszarvasos pulcsi, valamikor a gimis korszakból (Mark Darcy után szabadon:))), aztán az óriáspólók, amikor még azt hittem kövér vagyok, és minden vonalam el akartam takarni, gondoltam, ez így jó lesz. Aztán a külföldön vett, a korai korszakból, ami már valószínűleg akkor is gáz volt, csak hát mégis csak Münchenből, Londonból:). A télapós zokni, amiért jelenetet rendeztem a Trafalgar Square-en. De mindezt boldogan csukhattam vissza a gardrobe-ba, ezen az esős, novemberi szombaton. De nem dobtam ki. Az életem része, egyelőre nem zavar senkit, nem foglal el helyet más elől, nem hordoz sértőt, nem hordoz rossz múltat, csak vicceset és öntükröt ad. Hogy tudatosítsam, honnan hová jutottam el. Hogy voltam gyerek, meg tinédzser. Hogy egy-két percig arra gondoljak, hogy mi lehet a volt szerelmeimmel. Hogy jó-e, hogy alakult, ahogy alakult. Hogy levontam-e a tanulságokat. És egyáltalán, hogy rájöjjek, milyen, de milyen gazdag az életem! Mert az! És soha nem feledhetem, hogy az emlékeim, a tapasztalásaim csak az enyémek. Ha tanultam belőlük, ha nem. De hányan a töredékét sem élik meg egész életük során! És újból emlékeztetem magam, hogy az emlékek csak úgy keletkeznek, ha előtte megtapasztaltam őket. Ezért csak ennyit tudok üzenni: Hajrá élet, csináld!
…. további írások: https://fulopeskocos.cafeblog.hu/
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: