Derítsük ki, mi lehet az összefüggés e pár dolog között!
Nem bírom a Mikulást. Mármint nem a Mikulást magát, hanem ezt az egész mikulással karácsonyi hacacárét. Nem tudom, hogy melyik törpe hiszi el, hogy egyáltalán létezik, avagy, ha igen, hány éves koráig. Igazán nem szeretném elvenni a kedvüket ám! Az én apukám is volt Mikulás a vállalati ünnepségen. Anyukámmal ültünk a nézőtéren, és apukám volt a Mikulás a színpadon. Mindenki kapott ajándékot, én is:). Mint mindig tőlük az életben. De anyukámnak ott suttogtam a fülébe, hogy „Anyuuuuu, nem apu a Mikulás?” Persze, próbálta a szerepkörének megfelelően tagadni, de én lefüleltem Aput. Ott párolgott el a mesebeli Mikulás mítosza. Mármint félreértés ne essék, nem apukám miatt! Hanem, hogy nem Ajándékországból jött szánkóval, csilingelve, rénszarvasokkal. Hanem 120-as Skodával a XII. kerületből.
Igazából nem a Mikulás tényéért nem lelkesedem, mert azzal semmi problémám nem lenne. És még kifejezetten az amerikai megoldás is tetszik, hogy a kéményen csúszik le az öreg és kiosztja az ajándékokat előző éjszaka, ez kedvemre való. Mondjuk, viszont jöhetne gyakrabban is. Hanem a szokásos pénzköltésre való ostorozás és a felesleges édességzabálásra buzdítás ömlik megint mindenhonnan. A tény, hogy van egy ősz, öreg, kortalan bácsi szánkóval Lappföldről, kedves ötlet a hagyományőrzőktől. De csillagszóróznak a reklámok, bugyuta hangon artikulálnak a nézőknek, angyal-arcú kisfiúk és bársonyos hangú, rózsaszín kislányok, idilli puszi-puszi családok, ezüstös fenyőfába foncsorozva romantikáznak az LCD-n.
Vért adtam a minap. Mikulásra. Valaki virgácsot, valaki csoki-csomagot, valaki ki vért:D. Vámpííííír. Jajj, dehogy, csak a rossz humorérzékem;) Végigmentem a szokásos procedúrán, a szokásos kérdőíven. Mindent bevallottam. Azt is, ahol nem voltam és azt is, amit nem szedtem;). Jó, jó, ez tényleg fontos. Csak az írás kedvéért viccelődöm. Megdicsértek, hogy levettem a cipőm, mielőtt befeküdtem a székbe. Engem így neveltek, de minden színvonal kérdése. Egyszer csak megjött a rabbi. Nem azért, hogy feladja az utolsó kenetet! ÓÓÓ, micsoda képzavar!;) Ő is vért adott. Kérdeztem, lehet-e ezt pénteken, mert, hogy pont pénteket írtunk, de lehetett. Így a Világ egyelőre a megszokott vérkeringésben folyt, no meg a mi vérünk is;). Szerencsére ittunk eleget. Mármint folyadékot;). Aztán legnagyobb megrökönyödésemre a rabbi szelfizett egyet. Ott, a véradó ágyban. Nem tudtam hirtelen, hogy ennyire megviselt volna ez az egész rutinvizsgálat és kicsit megzakkantam, vagy csak a valóságot élem át? Aztán jött egy kondiguru, olyan, aki a 160 cm-re gyúr rá, kari alapon. Nagyobb karizmokat fejlesztett, mint a combjai. Ettől függetlenül természetesen minden elismerésem, hogy legalább ő, akkor ott volt! De ő is előkapta a telót és körbeszelfizte magát a véradóban. Én meg csak hallom, ahogy ütemesen tikk-takkol a műszer, amely méri a lecsepegett nedűt, és közben az agyam is hasonlóképpen tikk-takkol. Pont így kattognak a közösségi megosztók is. Már kinn is vannak feltehetőleg a bloody fotók, ahogy a véradó csupasz falai eggyé olvadnak a közösségi, hős rabbival és a kondiguruval. Lehet, hogy ma szelfi kampány volt a Karolina úton, és csak lemaradtam a saját koromról?
Inkább vért adok valakinek, mint veszek hülyeségeket barátoknak. Amúgy is már évek óta készítek ajándékokat, mármint amit lehet és tudok. Avagy élményt adok. Menjetek Ti is színházba, koncertre, csak érezzétek jól magatokat! Mosolyogjatok egymásra, súgjatok az előadás alatt a másik fülébe, kérdezzetek vissza rá háromszor, hátha a mögöttetek ülő belefúrja a térdét a hátatokba!:) Csak töltse mindenki az időt azzal, akit szeret. Szüleivel, szerelmével, gyerekével, barátaival. Persze ám, azért ennyire nem vagyok szent én sem. :DD Már két pár cipővel is megajándékoztam magam decemberben. Tulajdonképpen az egyik egy visszautasíthatatlan „ajánlat” volt, a másik csak félig sorolandó ide, szükségem sem volt rá, ezért sok munkába telt, amíg meggyőztem magam, de hála a jó Égek, ezen is túl vagyok:)! Győztem! 😀 Persze megbeszéltem magammal, hogy most aztán csend legyen egy darabig. Remélem, hallgatok magamra;). Közben megfőztem a lekvárokat és felfűztem az ékszereket.
A kutyákat is elhalmoztam már, nekik sem volt rá szükségük, de mivel nincs önálló keresetük, ezért gondoltam, döntök én helyettük:). Megfőztem a karácsonyi vacsorát is. Az ízkavalkád is egy egyfajta ajándék. Ajándék a testednek és ajándék annak, akinek főzöd. Mert tele van szeretettel. Közben meg pörögnek az rongyosra játszott hollywoodi filmtekercsek a tévében, meg a családbarát közszolgálati beszélgetősök a beiglireceptekkel. Aztán Csipkerózsika feleszmél és szembesül vele, hogy még mindig dúl a globális felmelegedés, köd van és fúj a szél így decemberben. Kígyózik a sor az ételosztáson, és még mindig nem ébredtünk fel a rémálomból, hogy Trump(li) lett az elnök. Aztán zú(dul)gnak az intelmek az egyházi szertartásokon és felszólítják a híveket mindenfélére. Sanda gyanúm szerint, pont azok nem érzik magukat felszólítva, akiknek szól… És pont az nem érzi, hogy növekedjen a jóság a szívében, akinél növekednie kellene.
De a közösségi Bibliánk forgalma rekordokat döntöget legalább. Az angyali jókívánságok, a szeretet univerzális erejéről szóló kreatívok, a beiglifényképek stádiumokban (már-már, mint Krisztus stációi…), a családikörbeüljükafenyőfát szelfik zakatolnak a virtuális élettérben.
Hát így decemberezünk mi, emberek a XXI. században.
Kutyás írások itt: https://fulopeskocos.cafeblog.hu/
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: