Tükröm, tükröm…

Úgy gondolom, hogy elég nagyfokú tudatosság kell ahhoz, hogy az ember rájöjjön, hogy a környezete reakciója sokszor azon is múlik, hogy ő mit sugároz kifelé. Ehhez kell egy megfelelő önvizsgálat, tudatosság és emberismeret. No persze az egy igencsak gyakran fellépő szindróma, hogy alanyunk teljesen mást vél feltételezni magáról, mint amit valójában kivetít, és itt aztán teljesen el is csúszik az önkép, és életbe lép az az eset, ami úgy szól, hogy: „Itt mindenki szembe jön az autópályán?” Nem, barátom, nem, csak te nem tudsz közlekedni. Konkrétabban tehát: alanyunk megalkotja vágyai listáját, hogy milyen minőségű emberi kapcsolatot óhajt, ehhez társítja, hogy ő mit tud adni (szerinte), aztán várja a csodát. Mert ahhoz tényleg egy csoda kellene, hogy egy hamis önképből bármi jó is kisüljön. Sok embertársunk szeretne szeretve lenni. Állítólag. Csak hát ehhez, ha nem csak maga által akar szeretve lenni – ami valóban az előszobája a többinek – kíváncsinak kellene lenni a másikra, aki által szeretve szeretnék lenni, illetve időt és energiát kellene szánni ennek felfedezésére is. Mert minden ember egy kisebb, vagy nagyobb ego. Én nem hiszek a mai kis Buddhákban, de nem ám! De mivel mindenkiben ott kukucskál az ego, ezért a másik egóját is táplálni kellene, nemcsak a sajátunkat tápláltatni. És, így máris nem mennénk szembe teljesen az autópályán. Ugyanis, ha alanyunk társa (és itt bármilyen minőségre gondolhatunk) érzi a törődést és főképp az érdeklődést, akkor jó esetben ez elkezd körforgássá átváltozni és szép lassan egy kapcsolattá alakulni. De amíg csak ülök a kapumban, mint egy portéka, felülárazom magam, közben meg még igencsak éretlen vagyok és savanyú, akkor sajnos az érett gyümölcsök egy nagy sajnálkozó mosollyal gurulnak tovább. Pont így működik ez az érzelmi intelligenciával. Egy érzelmileg érett ember nagyon hamar felismeri a sokkal aluliskolázottabbat és gyorsan elmenekül. Én tudom, hogy ezt a legnehezebb fejleszteni, például, mert örökké tart. Sokkal nehezebb, mint a 42 km-t lefutni. Mert arra van egy felkészülési periódus, aztán a verseny és a levezetés, meg a jutalom. És vége. Maximum benevezek a következőre. De az EQ utazás egy mindennapi vonatozás. Megáll minden megállóhelyen. Ha meg valahol nem nyomjuk meg a gombot, akkor áthaladunk egy állomáson, ami majd torlaszként állja utunkat, csak nem tudjuk, mikor tornyosul elénk, mint akadály. Lehet ezt nem feszegetni és lehet elsunnyogni, meg machoskodni. A nők is tudnak machoskodni ebben a műfajban, nyugodjanak meg a férfiak. Az is működik persze, ha egy női, meg egy férfi macho borul egymásra, ők egy macho minőségű életet élnek majd, és valószínűleg soha sem ismerik fel, de ez jobb is lesz így nekik. De ha már valakiben megfogalmazódott az igény egy igényes társra, szerelemre, barátságra, akkor a keresésével legkésőbb egy időben induljon el az EQ sztrádán. Különben, csak stoppos marad. Vagy bitang módon frusztrálja azt, aki megáll neki.