Réges rég nem teszek fogadalmakat az Új Év hajnalán. Egyéb iránt sokat. De nem ekkor. Nem hiszek a jelentőségében.
A január elseje csendes. Kicsit ködös, borongós, olykor fátyoljával átderengi a Nap. Nincs hideg, hiányzik a hó. Korán sötétedik, még mindig. Jelenleg ez örömmel tölt el, könnyebben ülök le a kanapéra és gondolom át a tegnapot, a mát és a holnapot. Nem akarok rendet tenni, nem akarok mosogatni, leszedegetni a szárítóról, hanem csak kitalálni, hogy mit szeretnék. És írni. Mert oly rég nem írtam. Hiányzott. De hát ez is olyan, mint a festés, főzés, horgolás. Kényszerből nem mívelheted, csak szeretetből, és amikor jön a schwung, akkor tenned kell.
Szóval ülök a kanapén és a tegnapról maradt pezsgőmet szürcsölgetem. Lassú, szép ébredés volt a mai, nagy gondolatokkal. Csend volt mindenütt. Nagy szusszanós csend. Csak a kukás autó kanyarodott és tette dolgát naptárszerűen. Aztán ismét csend. Moccant a paplan, besurrant egy kis hűvös a szobából. Mámorosan csavartam vissza magam. Eligazgattam a tollat a párnában, majd engedtem a gravitációnak és visszahuppantam. Álmodoztam. Mosolyogtam. Beszippantottam az illatokat és az Új Évet. Jó Új Év jön, tudom. Egy szép, boldog Új Év. Nyugodt, békés, boldogságos. Mert ilyennek is lennie kell. Finom illatokkal, simogatásokkal, érzelmekkel teli, de mégis kiegyensúlyozott és harmonikus Új Év. És hát fogadalmak igen. Vagy nem. Inkább visszagondolás az előző évre, mit csinálnék másképp, ha… De hát ez már úgy volt és lett. És mit csinálnék másképp? Pár dolgot biztosan. Talán lassabban cselekednék, talán nem élném bele oly sok mindenbe magam. Talán jobban óvnám magam, talán, talán, talán.
Szóval ülök a kanapén és illatozom az Új Évet. Illatozom az itt hagyott molekulákat, a parfümöt, forgatom a szavakat, morzézom az itt hagyott betűket. Gondolatban telegrafálok, filmezek, csak pakolom össze a begyűjtött impulzusokat. Egy színforgatag. S mint selyemsál omlik szépen rám, betakar, beszínez, megérint. Hagyom, hogy finoman rám hulljon és ampullák ezreivel töltsön el. Nem hajolok el előle. Pakolom össze. Mosolyogva.
Bekukkantok a hűtőbe. Lássuk mit hagytunk itt tavalyról, átívelve egy éjszakát. Bőség, választék, minden bedobozolva. kiteszem a pultra a dobozokat és felnyitogatom a tetőket. Ínycsiklandozó falatok, ízkavalkád. Leemelek a pultról egy tiszta kistányért. Nem szeretnék sokat enni, veszek minden dobozból egy-egy tetszetős darabot. Elkészült a „maradék”-kompozíció. Megmelegítem, újból összeérnek az ízek és lesz a különböző ízű dobozok tartalmából egyetlen egy gőzfelhő. Megterítek. Szépen. Hozzálátok. Minden falatját élvezem. Mint mindennek, amit át akarok hozni az Óévből az Újba. Talán így jó, nem fogadalmakkal, hanem lemorzsolván a nem-kívánatost és átpakolva azt, amit szeretnék, ha gyarapodna. Ez olyan, mint a folt-takaró. Elkészül egy, sokféle színnel és mintával, amit éppen ott és akkor találtam otthon, a megmaradt anyagok között. Különböző szín- és anyagvilág. Elkészült. Forgatom, leterítem, barátkozom vele. Ahogy használatba veszem, érzem, hogy pár foltot mégsem tettem volna bele. Kemény szövet, szúrós, túl gyenge, avagy a színe vakít. Lehetne egy újat is készíteni, ehelyett inkább lefejtem a nem oda illőt és addig keresek a folt-tárban, barátoknál, szomszédoknál, bárhol, amíg ösztönösen rá nem bökök arra a kis darabra, amely a kibontott folt-helyet pótolná. Mert nem kell lebontani az egészet, sőt! Csak kicserélni az oda nem illő darabocskát. Kortyolok egyet a pezsgőmből és köszöntöm az Új Évet és magam. Tovább filmezek és morzézok. Hagyom magam belesüppedni a jóba, egy gondtalan január elsejébe, egy építkező, foltcserélős Új Évbe.
Kommentek