1.0Io Sono Cosíhttps://iosonocosi.cafeblog.huIo Sono Cosíhttps://iosonocosi.cafeblog.hu/author/iosonocosibloggergmail-com/<p>Kiapadhatatlan téma forrása és tudom, hogy már érintettem korábban. De hát lexikonok sorozata nem elég hozzá! Mily csodálatos adomány az élettől. Nem is tudom, hogy alakulhatott ki, maga a zene. Talán, az ősember próbált meg egyszerű eszközeivel a hangulatainak megfelelő zörejeket kiadni, vagy csak csupasz, funkcionális jelentősége volt. Dobolhatott botokkal, hogy összehívja a törzset, vagy ha veszélyt észlelt. Csak találgatok. Majd a sámánok használhatták varázsláshoz, bódulatba eséshez. De talán a madarak a legősibb zenélők, és minden csak utánuk jött. </p> <p>Nem elképesztő, hogy egy dallam mennyi mindent elő tud idézni bennünk? Színeket, hangulatokat, érzéseket? Tud rettentő idegesítő lenni, tud emlékeket felidézni, vagy tud teljesen ráhangolni a szexualitásra? Tud könnyeket csorgatni és tud mosolyra fakasztani?</p> <p>Mi ez egyáltalán? Olyan természetesnek vesszük, hogy van nekünk... Azon szoktam elmélkedni, hogy egy klasszikus zenét komponáló mester, hogy hall ennyi dallamot külön-külön? Hogy hallja, hogy mit fog játszani a hegedű, hogy élezi a húrokat fa testén? Hogy hallja, mikor kell összeütni a cintányért és pergetni a dobot? Hogy milyen hangokat kell leütni a zongorán, és mikor induljon el a csellószóló? Őszintén nem értem. De meghalnék zene nélkül. Hogy tud Yo-Yo-Ma úgy játszani, hogy lélegzik a csellója közben? Hallani, ahogy lélegzik és sír egyszerre, amikor a vonó hozzáér a húrokhoz. Hallgassátok csak a Misszió zenéjét és a hangszer lelkét:</p> <p><a href="https://www.youtube.com/watch?v=kVa-YxJV11A" target="_blank">The Mission / Enrico Morricone / Yo-Yo-Ma</a></p> <p>Hogy Ludovico Einaudi pár zongoraleütéssel egy új, modern, romantikát teremtett. A minimalista stílusú olasz zeneszerző. Aki a fekete-fehér billentyűinek "egyszerű" játékával korszakot alkotott és komponált fergeteges aláfestést az elmúlt évek talán egyik legjobb  hollywoodi filmjéhez?   </p> <p><a href="https://youtu.be/k016mR9tQdI" target="_blank">Ludovico Einaudi / Intouchables</a></p> <p>Na és a karmester. Ül a nagyzenekar a színpadon. Izgatott figyelem a közönség és zenekar soraiból. Köhécselés a publikum felől, kisebb, utolsó (rá)hangolások a zenészektől. Megleheli, megtörölgeti a szemüvegét, hogy "pontosabban" tudja követni a partitúrát. A nagybőgős úr odabiccent a hegedűs akademistának, picit flörtölnek is tán. És egyszer csak sietős léptekkel feljön a színpadra a karmester, elégedetten végignéz kis hadseregén, akiket az elkövetkezendő órákban dirigálni fog. Megfordul a közönség irányába, jobb kezét a szíve tájékára teszi és picit meghajol, ezzel érzékelteti alázatát közönsége és a zene felé. Visszafordul, feláll a kis dobogóra és lendül a karmesteri pálca. Minden, vezényszóra. Szó szerint. Nagykarmozdulatok, apró tükktükktükkök, amikor pizzicatot játszik a hegedűszólista. Ritmusba hozza a dobost, és már látom, hogy készül a cintányéros, függőlegesen a két fedél. Én mindig nagyon sajnálom egy klasszikus zenekarban az ütősöket. Lehet, az egész tétel alatt, csak egyszer kerül rá(juk) a sor, de annak viszont mérhetetlen precizitással ott, és akkor kell elcsattannia. Lehet, hogy egy balettban éppen erre az "ütésre" ugrik a hercegkisasszony a herceg karjába, ha egy picit is elcsúszik a ritmus, a földön találja magát;)</p> <p>Szóval minden szól egyszerre, harmóniában. Aztán hirtelen, egy ellentmondást nem tűrő mozdulattal int csendre mindenkit, elhallgattatja a sok hangszert, engedelmesen szót fogadnak zenészek, még a közönségből érkező orrfújás is abba marad. Lekeveri a nagyzenekart és helyet biztosít a szólistának, aki századmásodperc pontossággal veszi át a szólamot. Egyszemélyes játékával folytatja ugyanazt a dallamsort, amelyet a nagyzenekar vitt előtte. És mily érdekes, amikor a szólista versus sokhangszeres változatot hallgatjuk. Mit lehet kifejezni egy hangszerrel és mit egy egész zenekarral, pedig az alapdallam ugyanaz? Erre egy gyönyörű példa Smetana Moldva kompozíciója. Ahogy a kis érből csermely, majd a nagy Moldva lesz. Ezt a folyamatot hangszerekkel szerintem nem lehetett jobban megkomponálni: </p> <p><a href="https://www.youtube.com/watch?v=llOWInx2taE" target="_blank">Smetana: Moldva</a></p> <p>Ahogy a kis ér átküzdi magát a talajon, majd patakká növekszik, átrobog sziklákon, megduzzad a lezúduló esőtől, majd egy drámai kiterebélyesedéssel megérkezik Prága határába és végtelen eleganciával válik a város egyik szimbólumává, majd ahogy elhagyja a polgárosodott nagyvárost, kiér egy tisztásra, ahol tündérek lejtenek fátyoltáncot. Végkifejletként a folyó elér nyughelyére, ahol sok kis mellékággal karöltve ömlik bele a tengerbe, és eggyé válnak.</p> <p>Ekkor a karmester is a mű végét jelzi a zenekarnak és elmosolyodik. Megfordul, ismét a szívéhez teszi a kezét és most mélyebben hajol meg. Zubogó taps és egy-két elégedettséget jelző füttyszó keveredik a koncerteremben. Visszafordul zenekarához, megköszöni nekik a játékot, kiemeli a szólistát, aki szerényen egy aprót biccent a fejével. Majd megint rámutat a zenekarra és a közönségre, utalván a közös sikerre. </p> <p>... és én még mindig azon ámulok, hogy egy zeneszerző mily módon hallhatja ezeket a csodálatos dallamokat együtt és külön, és válhat ez egy meseszép egésszé...? Nem tudom, de biztosan egyik fokmérője a zsenialitásnak. </p> <p> </p> <p> </p>rich