Igazából ez hiányzik nekem oly sokszor. A jó beszélgetések. Amikor érzem, hogy növekszem tőle, gyarapodok, már-már extázisba jövök, hogy mennyi újat tudtam meg és leszek bölcsebb párhuzamosan azzal az érzéssel, hogy mennyire kicsi vagyok.
Talán egyre kevesebbet beszélgetünk. Hiányzik. Hiányoznak a nagy, életmegváltó gondolatcserék. A szó szerinti eszmecserék. Amikor végre valakivel nagy témákat boncolgatunk. Boncolgatjuk az arab világ vagy az amerikai feketék helyzetét, a magyar kisebbségpolitikát, valamit, ami a társadalmunkról szól, a Világról, a környezetünkről és nem a hétköznapi ügyes-bajos életünkről, a saját szenvelgésünkről. Sajnos egyre kevesebb emberrel találkozom, akit érdekel, hogy az egy négyzetkilométeres hatósugarú közvetlen környezetén kívül mi történik. Annyira felszínes kezd lenni az ember, de annyira. Meg vak. Meg önző és érdektelen.
Ha már idén megfogadtam, hogy felhagyok az önelemzéssel, muszáj ezt a keletkezett űrt betömni valamivel. Ez olyan, mint amikor van egy lego építményem, és a felépített házamból ki szeretnék cserélni egy elemet, mert nem tetszik, mondjuk a színe. De valamit oda találni kell, lyuk nem maradhat, be kell tömni. Talán a tömni szó nem is jó, kissé negatív mellékzöngéje van a magyar nyelvben. Tömni hasonlít arra érzésre, hogy valaminek elzárjuk az útját, holott itt pont szabadjára engednénk az elmét. Ritkán kapok el olyan mély háttérműsorokat akár a televízióban is, amikor befejeztükkel csak ülök, és azon merengek, hogy minek és mikor kezdjek utánanézni, melyikkel is kezdjem most azonnal, és szinte odaszögez a téma, az alany és a riporter. Amikor a riporter tényleg kíváncsi a válaszra, felkészült, de ugyanakkor nem iskoláztatja a téma szakemberét.
Sajnos azt is szomorúan tapasztalom ezzel párhuzamosan, hogy egyre kevesebb barátom emeli fel a telefont, példának okáért. Üzengetnek. Meg találkozni sem érnek rá. Üzengetnek cseten, emilt írnak, amivel egy pontig nem lenne baj, ha néha (!) legalább felemelnék telefont, a személyes találkozókról meg már nem is beszélve. Hisz egy városban élünk:). Én szeretek csetelni, illik is a személyiségemhez. Az efféle kommunikáció mókás tud lenni, de csak egy adott pontig, és egy adott helyen és időben. Viszont nem tovább. Érthetetlen számomra. És nem, a telefon ma már nem luxuscikk, sőt. Sem az eszköz, sem az beszélgetés ára, úgyhogy az egy elég szánalomra méltó indok lenne, ha ez merülne fel ellenérvként.
Általánosságban véve és egy nagyon szűk baráti és családi körtől eltekintve, majdnem hogy üres beszélgetések sokasága zajlik. Oda jutottunk – lehet, csak én… – hogy már-már zavarba jövök, ha valaki velem kapcsolatos kérdést tesz fel őszinte érdeklődéssel, meghallgatja a választ, esetleg a saját szűk életterén kívül legalább egy mérettel nagyobb kérdéskört feszeget. Meglepődnék, ha egyedül lennék ezzel a frusztrációval, bár előfordulhat, hogy mindössze csak peches vagyok. Úgy tudunk elbeszélgetni egymással és egymás mellett, hogy az vagy egy üres buborékká formálódik már pár másodperc elteltével, és mint a szappan szivárványa halad tovább észrevétlenül, vagy a beszélgetés másik szereplője ugyan megtudta, amit akart céltudatosan, de ezzel az elégedett érzéssel (nem többel;)) igyekszik is tovább a napi rutinja felé. Én erre még mindig csak egy bosszús mosollyal tudok reflektálni. Aztán jön a mindent elsöprő megállapítás: – Nahát, nem is gondoltam volna ezt rólad. Nahát, de te teljesen másnak látszol. Nahát. Tényleg?
IGEN. Mert nem kérdezel és meg, mert nem is érdekel. Mert rettentő felületes vagy.
Talán ugyanez a folyamat vezet ahhoz, hogy kevés nagy beszélgetés születik. Szerencsére tényleg van mind a hazai, mind a nemzetközi porondon egy-két emblematikus műsor, amely a Világ mély összefüggéseit boncolgatja és továbbgondolkodást szül, de mindig más érzés egy beszélgetés passzív hallgatója lenni, mint formálni, alakítani egy-egy dialógust. Pedig ezek nagyon kellenek. Kellenek, mert a Világ óriási, tele megválaszolandó kérdésekkel, muszáj róluk tudnunk, és nem vakon járni a napi igánkat. Csak ettől fejlődünk és tehetjük értékesebbé magunkat és érdekesebbé a Világunkat.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: