Hosszú hónapokon keresztül ódzkodtam az internetes társkereséstől. Rosszul voltam tőle konkrétan. Kissé degradálónak találtam, hogy mint a Vaterán nézegessenek, még jó, hogy nincs kikiáltási áram. Amúgy én is pont így nézegettem a pasikat. Volt úgy, hogy kinagyítottam a fényképét, és mint egy detektor mentem pixelről pixelre, hogy hol lehet a defektJ. Pont ezt kaptam én is vissza… A nagy SEMMIT. Tartja az (ezoterikus) mondás, hogy tükröt kapsz a környezetedtől. Hát. Azt kaptam. Tükröt. Pont egy büdös nagy semmit:). Nem is fizettem elő a komplexebb szolgáltatásra, na, azt aztán nem, maradtam csak alapfelhasználó. Még hogy én? Akkor olybá tűnne, mintha egy picit is komolyan venném, holott nem, mert ez egy kifejezetten megalázó eszköz (a számomra….) Áruljuk magunkat az éterben. Közben meg persze a rengeteg jó példa, a férjhezmenetelek, meg nagy szerelmek sora, már-már legenda szintjén… De nekem valahogy nem jött át ez az üzenet, hogy divatosan fejezzem ki magam… 🙂
Aztán a helyzet folytatódott. Alkalmi partnerek, plátói érzelmek, meg nem fejtett elakadások… Az állandó útkeresés, a miértek kutatása. Aztán egyszer csak úgy döntöttem, hogy ebből elég. Ha így állok hozzá, tényleg pont ezt kapom. Bele kellett törődnöm, hogyha itthon kertészkedem a balkonládáimmal, akkor ugyan a szomszédnak nagyon bejön majd a látvány, meg persze nekem isJ, de ettől még nem költözik életem társa mellém… Úgyhogy ahogy a balett tanárom mondja nyújtás órán: „Nagy levegő. Kifúj.” Mindkettőt megtettem és elhatároztam, komolyabban veszem az onlájn társkeresési birodalmat, ha tetszik, ha nem , ma a XXI. században ez a legbejáratottabb fórum, hacsak nem érzed jól magad tűsarkú plasztik luxuskurvák között az V. kerület szórakozóhelyeinek egyikén, a hason(szőrű):) legyantázott mellkasú hímringyók között. Ez van. Tapasztalat…
Nem állítom, hogy tetszik ez a tendencia, de dacból nem szeretnék egyedül maradni Füllerrel. Mert a modell a következő lenne: férfi + én + gyerekek + Füller és itt nincs sorrend, mindenki egyenlő helyezett, mindenki dobogós! Ergo, becsatlakozom a folyamatba. Mint régen a Tudakozó, a Sárga Oldalak: Aki lemarad, kimarad. No, én nem! Úgyhogy meditációk, ezotéria, önkutatás, nyüzsgés a való világban, onlájn nyomulás, mindent bevetek.
Mai randi: Péter, a biztosítós. Kellemes levelezés, elismerte írói tehetségemJ, udvarias, helyes írni tudó partnerjelölt. A szokásos pár levélváltás, telefon, randi egyeztetés. Találka. Már volt egy gyanúm, hogy a főiskolás képeket pattintotta fel a netre. Egyenes következtetés, hogy melyik városban végzett a főiskolán, a képen pedig a városi TV-vel készített riport látszik. Persze előfordulhat, hogy tavaly visszatért Péterünk az Alma materbe és riportot készítettek vele… ValamirőlJ. De a „szakmai” szimatom inkább azt súgja, ez a kép kb. 15 éves. És így tovább…. Nos, a gyanúm gyanítom beigazolódott… egy sokkal gyűröttebb arcú férfiember állt előttem, mint a városi tv mikrofonja előtt… Na, de uraim… És még hogy a nők…. Nyilván ők is, na de egyik kutya…
És a randi maga: Mivel HR-es vagyok, igazán nem nehéz elbeszélgetnem bárkivel, ez a munkám… Próbálok kötetlen lenni, cserfes és közvetlen. Partnerem is az!:) Jegeskávét kér, és a szívószálat le-fel nyalogatja. Hulla jó! Nem hiszek a szememnek. Mint egy disznó. Csevej, sport (kissé meglepődik, hogy ennyit sportolok…) De hát ő maga sportoló volt… Adatlapján szerepel, mennyire fontos neki. De nem gondolta, hogy ennyire komolyan „nyomom”. Akkor meg miről beszélgetünk? Gyermekkori nosztalgiába fogunk, ételek, felvágottak a téma, előkerül a párizsi, a zalai, én még hozzáteszem a gépsonkát. Mire egy egészen meglepő reakció a túloldalról: Mi, nem ettünk gépsonkát. Nem mindenkinek telt rá és nőtt fel olyan ideális körülmények között, mint én.
Megint a komplexusok? Én ennél közvetlenebb már nem tudok lenni… Már-már megkönnyítem nekik…! Na de a randi vége lett a nyertes:
A pincér nem hozta az ásványvizemet, amely a hosszú percek múlásával már-már kezdett kaparó érzéseket generálni a torkomban. Meg is jegyeztem „pártnerem”-nek, hogy jól esne az a 2 deci víz, szidta is egy kicsit a magyar vendéglátást, majd rápillant az órájára, és enyhén céloz rá, hogy amúgy mennie kellene. Mint egy bevett forgatókönyv. Persze egyet értek, udvariasságból már a vízről is lemondok, ezt örömmel konstatálta a pincér felé is, hogy nem, már nem kérjük a vizet – nagy mosollyal. Nyilván rengeteg teendő várja korunk biztosítós fiatalemberét még. Kifizeti (kifizettetem) a számlát, majd megkérdezi, hol állok, mert ő „itt”. Én meg mutatok 100m-t előre, hogy én meg „ott”. Jó, majd jelentkezem, szürcsöli a mondatot és beszáll a nemtudoménmilyen járgányába. Na de Péter! Felnőtt emberek vagyunk. Feltehetőleg nem jöttünk be egymásnak, akkor miért nem lehet ezt letisztázni? De ennyire gázosan ne viselkedjünk már…!
Láttam rajta, kissé megviseli, hogy ennyire nyüzsgök és kicsit szétszórt vagyok, és ez a kis kocka agyában összeférhetetlen volt, hogyan dolgozhatok ilyen felelősségteljes pozícióban mindemellett. Aztán meg, hogy 5* sportolok a héten, az meg teljesen kizökkentette a kis kockájából. Hát, nehéz lehet megemészteni biztosan, hogy X x-re képes, Y meg y-ra. Úgyhogy hazáig kiduzzogtam magam, majd nagy levegő, kifúj…. Ismerik már!:)
P.s.: Péter aztán üzent. Azt gondolja, mi nem egymást keressük. Óriás mosollyal kattintottam a válaszgombra: „Nos, biztosan nem:)!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: