Felébredtem és minden csupa-csupa hó. Minden. Sötét van még oda kinn, de világítanak a fák. Ennél léleknyugtatóbbat nem nagyon tudok elképzelni legfeljebb a tenger hullámzását, amikor visszatér a sziklákról vagy a homokfövényről. A hó, ha úgy gondoljuk, hogy Isten kreálmánya, akkor az egyik legkedvesebb adománya. Valami olyan némaságot visz a vidékre, a fákra, a házakra, az utcákra, amely semmihez sem fogható. Imádom percekig nézni, ahogy az utcai kandeláber hideg fényénél ütemesen csak hullanak, csak hullanak a pelyhek. Mindig kihajolok mélyen a teraszról, hogy még mindig látom e pihéket hullani. Sőt, nem csak hullani, hanem ha tényleg koncentrálok, hallom, ahogy finoman egymásra telepednek a pihék. Már gyerekkoromban is volt bennem egy telhetetlen vágy a hóeséssel szemben. Szinte könyörögtem neki, hogy el ne álljon! Álltam a gyerekszoba ablakánál, elhúztam a függönyt és megszállottan szuggeráltam a hóesést. Ess, ess, csak ess! Most már persze ez azzal is jár, hogy magam alá gyűröm a hólapátot és felszabadítom a járóutakat. Van a hólapátolásnak egy szörnyű hangja. Viszont emlékszem arra is, amikor erre ébredtem, hogy a szomszéd nyúzza az utcát – természetesen elviselhetetlen egy lármája van, pláne e csendes vidéken, ahol én lakom, minden háromszor olyan erővel hallatszik – de mégis, a tudat, hogy esett, boldogabbá tett, mint a bosszankodás a nyekergő, fület borzoló zajok hallatán.
A hó a természet takarója. Elfedi a rosszat, elfedi a koszt, a szemetet, a lucskot. Megmutatja, hogy ilyen lehetne minden napunk, ha vigyáznánk rá. Ropog a bakancsom, serceg a futócipőm alatt. Szeretem, amikor a pihék belepik a sapkám alól kikandikáló hajszálakat. Bebandzsítok és kirajzolódik a pihék mérnöki szerkezete. Annyira tűpontos és olyan törékeny.
No és a kutyák. Fantasztikus. Mámoritó. Orr lenn, farok fenn, és órákon át képesek porszívózni az amúgy már velejéig ismert utakon. Minden új köntöst kapott, új nyomot hagytak a társak az úton. Egy igazi kincsesbánya. És csak repülnek azok a nagy fülek, csak repülnek és körbeér a vizslamosoly.
Amikor arról olvasok, hogy élj a pillanatnak, talán ezek a körülmények tálcán kínálják a lehetőséget, hogy gyakorolj. Még akkor is, ha szomorú vagy. Valami van ebben a fehér tájban, ami semmihez sem fogható. És ennek minden percét be kell fogadni. Csendben, hólapátolással, kutyákkal.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: