Eszter Kedves!
Írhatnékom van Neked, ezért „papírra” vetem kora reggeli gondolataim.
Ez a négy nap elég kemény nekem, mintha a sors direkt kicseszne velem. Hogy pont egy négynapos ünnep elején, de nyilván ez csak egy technikai kérdés, és már-már a sors iróniájának nevezhetjük. Persze igazából nyilván nem ez itt a kérdés. Igazán sikerült elkerülnöm az önsajnálatot, és próbálkozom az ösztönös viselkedés és az önfegyelem között megtalálni az utat. Minden nap kimegyek az erdőbe, ahol kiadhatom a fájdalmamat és kikiabálhatom a kérdésem, hogy “MIÉRT”? De a k…a életbe nem jött még válasz. Kértem segítséget magamnak, meg a „Valószínűleg Volt” barátomnak. Azt is elfogadom, hogy a napjaim hullámoznak a hangulatokban, ez normális ilyenkor. Az, hogy nem alszom jól, az nem, de már sajnos hosszú hónapok óta így működök, ami nyilván sok mindenre rányomja a bélyegét.
A „Valószínűleg Volt”-tól hallatlanul sokat kapott a nőiességem, illetve folyamatosan ezt erősíti a külvilág is, ami egy fantasztikus érzés.
A másik oldalon pedig jelenleg valóban azt érzem, hogy mintha valami segítő lennék, amely szót a Lelki Támaszom említette, biztosan van rá valami más is. A kollégáim nagyon szeretnek, ezt érzem, tudom, tapasztalom. De néha tényleg úgy érzem, mint lelki segélyvonal működök nekik, ami olykor kimerít, nyilván viszont valahol én váltom ezt ki. Felhívnak tanácsokért, a bizalmukba avatnak. Biztosan benne van ebben, hogy ezt a tudatalattiban én ajánlom fel, hogy szeretve legyek… Biztosan érted mi az, amit csak érzek, de nem tudok pontosan megfogalmazni, de próbálom magamat kívülről nézni, ami ugyebár nem könnyű:) De az eredmény a nap végén, hogy ők haza mennek a kedvesükhöz (már akinek van) én meg Fülöphöz. Ami úgy lenne rendben, hogy Fülöphöz és a barátomhoz. Van pl. egy kollégám, aki kifejezetten jóképű, már barátkozunk egy ideje egymással, ő is ad a nőiességemnek, és egyenesen bókol, ill. ez nem is bók, hanem őszintén megdicsér (Lehet, hogy tettem már róla említést Neked). Közben nemrég összeköltözött a barátnőjével. Hetente többször elhív kávézni, valahol a nő és a haver közötti státuszban lehetek nála. De annyira mások vagyunk habitusban, hogy ezt már rajzolni sem lehetne jobban, ezért nekem mókás, hogy ennyire ragaszkodik hozzám, aminek okát biztosan csak ő tudja:).
Tavaly eljött egy pont, amikor abszolút elzárkóztam a további foglalkozásoktól a Lelki Támaszomtól, mert telítődtem, úgy éreztem, teljesen feleslegesen öltem ennyi rengeteg energiát az önfejlesztésembe, továbbra is szélmalomharcosként küzdök, és rettentően elfáradtam.
Péntek éjjel, amikor a „Valószínűleg Volt” elment, valami olyan érzelmi fáradságot éreztem, amit már rég. Valakivel 4 órát feküdtem az ágyban, öntöttem belé a lelket, a pozitív energiát, és akiről tudtam, hogy még ma kimegy az ajtómon és egy darabig biztos, hogy maga mögött csukja be azt. Aki rád néz és közli, hogy ma szebb vagyok, mint bármikor, és szeretne megcsókolni, majd úgy szorítja a kezem, hogy majdnem kitörik, akinek simogatom a haját és arcát úgy, hogy tudom, már nem fog itt aludni. Igazából ez volt a legkeményebb. És az előtte lévő két nap, a várakozás. Elment és azt éreztem, hogy zsibbadok a fáradtságtól. És persze most egyedül tölthetem vissza magam, no meg szerencsére a barátaim által. De nyilván tudjuk, a barátok nem pótolhatják a szerelmet.
Tegnap este töröltem magam a Facebookról, mert nem tudom megállni, hogy nem megyek fel rá, viszont azzal magamat sanyargatom, hogy minduntalan szembesülök vele, hogy a „Valószínűleg Volt” most éppen mivel szórakoztatja magát. Ami nyilván picit vicces is, hogy a szabadság fényében tudósít magáról, ez persze alap-pszichológia a részéről, ez nyilvánvaló. De nekem ez nem kell. És csak elrontanék mindent holmi nyomozással, kombinációkkal és összeesküvés-elméletekkel. Úgyhogy ezt tegnap este még csírájában elfojtottam.
Most már azt is tudom, mert észlelem, hogy az a rengeteg tananyag, amit tavaly kaptam a Lelki Támaszomtól, az nagyon sokat adott nekem és holtbiztos, hogyha az nem lenne, most nem így reagálnék és lennék, és nem így viselkedtem volna a „Valószínűleg Volt”-tal„. Viszont valahol az is motoszkál bennem, hogy a nap végén tényleg mindent fogadjunk el úgy, ahogy van, csak azért, mert annak úgy kell lennie? Ebbe én sajnos nem tudok beletörődni. És igazából, ami most tényleg dühvel tölt el, hogy jelenleg úgy érzem, hogy egy évig vártam pont erre a fiúra, a „Valószínűleg Volt”-ra, becserkésztem, felkeltettem az érdeklődését, kiderült, hogy évek óta figyel ő is engem, felnéz rám, mindig egy titoknak tartott, nem érti, hogy miért őt választom, elhagyta miattam a barátnőjét, majd másfél hónap után visszatáncol. Ilyenkor tényleg azt érzem, hogy szívatnak, már bocsánat. És most megint temetkezzek bele abba, hogy fogadjam el, úgysem tudok mit tenni, várjak, amíg megbirkózik magával, én előttem meg kinyitja a szerelem az ajtót (avagy a Sors, vagy mindegy, hogy nevezzük) és megmutatja, mi lehetne, és amikor beleélném magam, akkor rám csapja az ajtót, hogy hahhaha, ennyi volt kis barátom. És persze majd egyszer mindig mindennek meglesz a magyarázata… Persze. Valahol. Egyszer. Kicsit egyszerűnek vélem éppen ezért a törődjünk bele, és a minden van valamiért c. tézist, így XYZ év egyedüllét után. És persze azt is tudom, szabad akarat van, nem tehetek semmit, ha a másik nem nyitott rá.
De a kérdésem pont ugyanaz, mint az elején, a MIÉRT? Az idő megy előre, fiatalabb nem leszek én sem. Most ismét az a szerep, hogy megint keljek fel, építsem fel magam, mosolyogjak, dolgozzak k…a sokat (no mert abból viszont annyi van, hogy beleroskadok, és nyilván, ha lelkileg padlón vagyok, ott sem tudok jól teljesíteni), és nézzem pozitívan a dolgokat…
Hát ez f..sza. Tudom, hogy nem szoktad meg ezt tőlem, de ezt most pont így esik jól megírni.
Puszi
P.s.: Az író megjegyzése 2013. november 10-én: A “Valószínűleg Volt” már teljesen “Volt’… Talán majd egyszer elolvassa….
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: